Nagy László - Laslo Nađ
(Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.)
Gyöngyszoknya
rt laktál jól, ember, sűrű gabonaszaggal?
Nem sajtoltál még mustot, miért dicsekedsz azzal?
Együgyű kismadárként fürdesz a tűnő fényben,
s napod sötét felére fordul, akár egy érem.
Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán,
rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán.
Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket,
bajt érezve a búzák mind lefeküsznek.
Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll,
füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár.
Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha
árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla!
Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva,
kéktüzű csillag omlik síró ezüsthabokba.
Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek,
fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek.
Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal
jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal.
Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek,
tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet.
Széles tejútat írva zihálnak mindahányan,
nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban.
Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor
mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor,
hangjára ütést vár a csípő és belerándul --
farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul...
Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad?
Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak.
Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:
átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön.
Megtöretett a földön, uralkodik az égben,
hozza a jég verését bizánci erősségben.
Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra,
termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza.
Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra,
éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda.
Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya,
tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna.
Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl!
Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör.
Íme, megállnak, fújva fejet leszegnek,
bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek.
S nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya,
most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja.
Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte,
vaknapot, holdat zordan csattogat össze,
szájából zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök,
tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök!
Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra
forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja.
Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble,
kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre.
Ne mondhasd rá, hogy fösvény -- mázsaszám rázza, szórja
fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra,
zöld gabonára, az élet legközepébe!
A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége?
Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadaknak,
zubog a tó és zöld ág roppan és ablak.
Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba
becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba.
Ellene ember mit tud? Nincs tudománya
lángot fújni e pergő jégbelű zsákra.
Él az atom korában, s mintha őskori dárda
döfködné mellbe, -- öklét tehetetlenül rágja.
Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja:
az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa.
Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve
búg, mintha már a téboly országhatárán ülne.
Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt,
odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült.
Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa
tündérvilága zúzik fehér zavarodásba.
Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva
önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba?
Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába
vasgolyók esnek -- a kínok nagy sokasága.
Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna,
feszítő, nehéz kíntól recseg, ropog a borda.
Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre:
gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre.
Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt --
méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít.
Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek.
Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek.
Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre
kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke!
Ott az élet, hol zsongás hallik és lárma --
szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva!
Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját,
a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát.
Január jégkarjában dermedt a szelíd környék,
áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét.
Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége --
kész a körkép az ember dühére, keservére.
Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten,
mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben.
Megkímélte az újabb vízözön, világomlás?
Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás?
Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt,
jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött.
Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja:
sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa,
hangya meg hanyattfekve ölel jégszínű bábot,
gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott.
Megdöbben, inal tőle, átvág tengerít, rétet,
barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet,
fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak...
itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak...
Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne
piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe.
S ez volt a búza, -- édes új kenyér, kalács, zsömle,
szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe.
S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek,
ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek!
Áll az ember a tájban, vassá mered a lába,
fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja --
s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt,
mellébe levegőt vesz, tartja -- egeket zendít.
Árnyéka széjjelterped, mindent beborít barnán,
rajzik a villám, ugrál, meggyűlt fellegek halmán.
Goromba dörgés száll, a kényes föld belereszket,
bajt érezve a búzák mind lefeküsznek.
Ágaskodik a ló, a dombról majdnemhogy felszáll,
füle körül a villám csokra s a szakadt fékszár.
Sörényén, bársony szőrén szikrák sajognak, mintha
árammal volna töltve - száll, mint meteorszikla!
Nyargal a völgybe, a rozs tengerébe robogva,
kéktüzű csillag omlik síró ezüsthabokba.
Fülében zengést hozva, orrát tartva az égnek,
fut a csorda, ropognak száraz porcogók, térdek.
Lenemnyelt fűcsomóval, könnyet fakasztó jussal
jönnek, mint balga szörnyek, lobogó zöld bajusszal.
Nyílnak a rettenettől csatornái a tőgynek,
tejjel eleven kannák öntözik meg a völgyet.
Széles tejútat írva zihálnak mindahányan,
nem győz a kolomp szíve sírni e gyorsaságban.
Ó, az a ballagásra teremtett szaru-bocskor
mit tud ilyenkor! S mintha villám volna az ostor,
hangjára ütést vár a csípő és belerándul --
farkak - békéért esdő zászlók lobognak hátul...
Irgalom nincs a vészben, látod-e hogyan támad?
Elfujja anyád kontyát, kalapját vén apádnak.
Kell, hogy fedetlen fővel remegjenek a földön:
átok jön most, a gyilkos középkor elébük jön.
Megtöretett a földön, uralkodik az égben,
hozza a jég verését bizánci erősségben.
Billeg förtelmes felleg, érc a taréja-fodra,
termő mezőre, ránk a sose várt csapást hozza.
Mint a hercegi hintó, reng a vakparádéra,
éjszínű párnák közt a csupagyöngy céda.
Hatalmas asszony, rajta gyöngybül a szoknya,
tömör kupola, jéghegy, súlya sokezer tonna.
Lóerőt, haj, ki tudja hányat semmivé őröl!
Döggé fáradt a sok-sok vontató csődör.
Íme, megállnak, fújva fejet leszegnek,
bárgyún megpúposodva kénes lugot vizelnek.
S nézd a gyönyörű cédát, ugrik, csördül a szoknya,
most kezdődik a tánc, már viharerővel ropja.
Cintányérral az orkán gyorsan járja körötte,
vaknapot, holdat zordan csattogat össze,
szájából zúgnak-zengenek minden húrok és kürtök,
tücskök vagytok csak hozzá, jó hegedűsök!
Ilyen hangokra, ilyen muzsikaszóra
forog a fehér szoknya s nincs ki lefogja.
Ránca kinyílik mind, a széles égbolt az öble,
kéjjel rázza a gyilkos gyöngyöt a földre.
Ne mondhasd rá, hogy fösvény -- mázsaszám rázza, szórja
fűre, fára, aranyzöld szőlőbogyóra,
zöld gabonára, az élet legközepébe!
A száj belekékül, a táncnak sose lesz vége?
Jég az emberi szívre, jég a virágnak, vadaknak,
zubog a tó és zöld ág roppan és ablak.
Kopog az őzek háta, porhanyós hangyabolyba
becsap s szétrúgja, mint a világvárost a bomba.
Ellene ember mit tud? Nincs tudománya
lángot fújni e pergő jégbelű zsákra.
Él az atom korában, s mintha őskori dárda
döfködné mellbe, -- öklét tehetetlenül rágja.
Segítség itt már nincs és nincs mi a reményt óvja:
az is pocsékká ütve, akár a pozsgás rózsa.
Ím, a vetések csősze rezgő térdire dűlve
búg, mintha már a téboly országhatárán ülne.
Nyelve lefagyva, torka betömött csontkürt,
odaszorult a szíve, ahogy a jég lecsördült.
Szemét a vakság lakja, sárga búza és árpa
tündérvilága zúzik fehér zavarodásba.
Hol van a termés, hol van? Részegen és dadogva
önfejét szétdobatni dőljön a cséplődobba?
Míg a mezőbe jég ver, száraz mellkosarába
vasgolyók esnek -- a kínok nagy sokasága.
Mintha röpülne égig s onnan visszadobódna,
feszítő, nehéz kíntól recseg, ropog a borda.
Fejében örök dörgés, nem is veszi már észre:
gyöngyöt vetni a szoknya utazott más vidékre.
Most vehetné csak számba, micsoda dúlás volt itt --
méregzöld réz az égbolt, inogva békét kondít.
Magas kalászhullámok halottan itt feküsznek.
Idejön, idesüllyed vak hajója a csöndnek.
Itt csak az elme kószál s kérdezi: Ó, mivégre
kell e némaság? Engem megöl a szótlan béke!
Ott az élet, hol zsongás hallik és lárma --
szívek dajkája, ritmus, földig vagy lealázva!
Tél ordított a nyárba, elfújta aranylángját,
a szükség árnyékát is megfenyegető lámpát.
Január jégkarjában dermedt a szelíd környék,
áldott gyümölcse nem lesz, ringatja csak a könnyét.
Kénytelen szerelemnek hervadás lett a vége --
kész a körkép az ember dühére, keservére.
Egyetlen férfi nézi mindenre eltökélten,
mákszemnyi elevenség jár e gigászi képben.
Megkímélte az újabb vízözön, világomlás?
Szál maga maradt magának, s jussa a gond, a bolygás?
Lépdel az egyszál férfi, mezétláb, csörgő jég közt,
jégnél keményebb szemmel kémlel, mint elszánt küldött.
Mérni akar és nem tud, mégis ő látva látja:
sivár az ég mezője, földre zuhant a nyárfa,
hangya meg hanyattfekve ölel jégszínű bábot,
gyolcs-bugyrot öregasszony, akit a szél levágott.
Megdöbben, inal tőle, átvág tengerít, rétet,
barázda-parton kihűlt kölyöknyulakra léphet,
fülükbe marékszámra fehér sörétet kaptak...
itt fekszik kitárt szárnnyal raja a madaraknak...
Ott a fogoly tojása habbá verődött, benne
piciny vércsöpp a csirke, úszik a végtelenbe.
S ez volt a búza, -- édes új kenyér, kalács, zsömle,
szájhoz nem érve visszafordult az anyaföldbe.
S mégis: amiket a szív s ész gyönyörűn eregettek,
ábrándok, tervek sárba lesújtva nem lehetnek!
Áll az ember a tájban, vassá mered a lába,
fönséges fejét a bánat, bitangság fölé vágja --
s látja: az újabb harcok zöld arénája megnyílt,
mellébe levegőt vesz, tartja -- egeket zendít.
Suknja od bisera
Gustim mirisom žita što si se zasitio?
Zar se hvališ, čoveče, što mošt još nisi cedio?
Poput neuke ptice kupaš se u zadnjem zraku
i tvoj dan kao medalja se okreće na svoju mračnu stranu.
Sporo mu se širi senka, mrko sve optoči,
humku nagomilanih oblaka šaraju gromovi.
Zadrhti mazna zemlja od grube grmljavine
i klasje pšenice zloslutno se saginje.
Napinje se at, sa brežuljka skoro poleti,
kraj njega su cvat munje i poderani dizgini.
Grivu, baršunastu dlaku bolne iskre kite,
kao da je pun struje - tako meteori žive!
Juri u dolinu, u more od žita, usijana
plava zvezda u plačne, srebrnaste valove pada.
U ušima topot nose, nos do neba dižu,
u stampedu krda suhe hrskavice, kolena sikću.
Suznim blagom, neprogutanom gomilom trave,
zelenim brkovima kao tupi nemani dolaze.
Kanali vimena se od jeze otvaraju,
žive kante livade mlekom zalevaju.
Ocrtavajući širok put mleka, dahću svi,
klepetuše samo za plač znaju u toj brzini.
O, za hodočašće stvoreni nožanj od roga
šta zna u to doba! Knut kao da je od groma,
trzaju slabine, udarac čekaju kad se oglasi -
repovi - zastave željne mira vijore pozadi...
Propast je bez milosti, dal vidiš kako napada?
Nosi majčinu punđu i šešir tvoga starca.
Na zemlji otkrite glave se moraju bojati;
u susret im kletva, mračan srednji vek dolazi.
Slomljen je na zemlji, pa nebom sad vlada,
prokletstvo tuče donosi čvrstinom Bizanta.
Ljulja se grozan oblak, kresta mu je kovina,
plodnu livadu neslućenom kaznom pokriva.
Razuzdana biserna flandra kao karuce princa
na slepoj slavi trocka među garnim jastucima.
Moćna je ta žena, suknja joj je od bisera,
čvrst svod, ledena gora hiljade tona teška.
Ko zna koliko konjskih snaga uništava!
Mnoštvo ajgira od vuče jarma propada.
Spotiču se, zadihano glave morno saginju,
tupo, grbavo puštaju lužnatu mokraću.
Pogledaj krasnu flandru, skače, zvekeće joj suknja,
sad počinje ples, kao bura besni ujdurma.
Tasovima orkan oko nje hitro skakuta,
slep dan, mesec suludo, okrutno lupa,
odjekuju mu iz usta sve žice i rogovi,
tu su samo cvrčci, muzikanti dobri!
Na takvu muziku, na takve zvukove
se rita bela suknja, niko da nju pozove.
Svi nabori se otvaraju, nebo joj je krilo,
slasno trese samrtne bisere na tlo.
I nije ona tvrdica - nebrojeno trese
na zlatnozelene grozdove, travu, drveće,
zeleno žito, u centar bivstvovanja!
Pomodre se usne, zar tom plesu nikad kraja?
Led za cvetove, za divljač, led za ljudsko srce,
ključa jezero, pucaju prozori, zelene grane se lome.
Udara srnama leđa i kao velegrad
atomska bomba razara rahli mravinjak.
Protiv nje čovek šta može? Nema znanja
da taj đžak ledenih creva plamenom otapa.
Živi u doba atoma ali ga stara
helebarda secka - nemoćno mu visi šaka.
Nema tu pomoći, nadu niko da očuva:
već je razmrskana kao rascvetala ruža.
Poljak useva na drhtavim kolenima se
moli, kao da je na rubu zemlje pomame.
Grlo mu je kao zapušen rog, jezik smrzlo,
kako je led pljuštao, srce mu se stislo.
Oči zaposelo slepilo, vilinsko carstvo žute
pšenice i raža žrtva je bele zabune.
Gde je urod, gde je? Mucajući i pijano
da se razmrska u bubanj vršalice sam se sagnuo?
Dok livadom tuča hara donevši samo patnju -
suhi grudni koš kao da željezni plotuni gađaju.
Kao da do neba leti i od tamo se vraća,
zaškripi, lomi se rebro, razara ga patnja.
Omamljena večnom grmljavinom ni opaziti neće:
ode suknja u drugi kraj saditi bisere.
Sad bi tek mogla videti kakav je tu pustoš bio -
tamnozeleno, bakreno nebo mir oglašava tiho.
Mrtvo leže ovde visoki valovi klasa.
Ovamo se spušta slepa nada blagodata.
Ovde samo um luta i pita: Zbog čega
je ta nemušt? Ubija me mir gde glasa nema!
Znam da se živi ako vrevu i žamor čujem -
dadiljo srca, ritme, ponižen si, potučen!
Usred leta zima je besnila odnevši sjaj žudnje,
lampu šta zapreti i garnoj senci nužde.
Krotka zemlja je u lednom zagrljaju zime,
blagodata neće doneti, grozdove tek suze čine.
Od prisilne ljubavi venulost je nastala -
na bes i jad čoveka panorama se ocrtala.
Tek jedan muškarac gleda na to sve spremno,
sićušna živost hoda u golemoj slici smerno.
Zar ga je pad sveta, novi potop poštedeo?
Pripada mu lutnja i žal i samoća u nasledstvo?
Jedini muškarac na zveketavom ledu bos korača,
kao prorok, od leda tvrđim očima okoliš promatra.
Merio bi ali ne može, ipak on dobro zna:
pusto je polje ispod neba, srušena je topola,
mrav naleđice grli čauru boje leda
i bošću jadna starica koju vetar preseca.
Prenerazi se, beži, kukuruzište prelazi,
na rubu brazde hladnu zečju mladunčad gazi,
glave su im topivom belom sačmom pogođene...
ukočeno, raširenih krila i jata ptica okolo leže...
Od jaje jarebice pena je ostala,unutra
već oživelo pile, sićušna kap krvi, u eteru luta.
Pšenica je bila - sladak, nov hleb, kolač, kifla,
ne dotaknuvši usta u zemlju se vratila.
Ipak: šta su um i srce bezbrižno stvarali,
nade, snovi ne mogu biti u blatu presani!
Usred rita stoji čovek, noga mu se u gvožđe pretvara,
uzvišenu glavu iznad tuge, nepoštenje stavlja -
i vidi: otvorile su se zelene arene
novih borbi, udiše svež zrak - neba pokreće.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése