Radnóti Miklós ( Mikloš Radnoti)
(Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.)
Radnóti Miklós emlékpad Alsógöd - MÁV állomás
Spomen klupa Miklošu Radnotiju Alšoged - Željeznička stanica
Erőltetett menet
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honi éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
Bor, 1944. X. 15.
Usiljeni marš
Lud je ko kad se sruši ustaje i opet ide
kao putujuću bol zglob i koleno miče,
ali ipak putem krene kao da ga krila nose
ostat nikako ne sme zalud ga jarak zove,
a kad ga pitaš zašto ne? još će ti možda reći
da ga čeka supruga, kraj, mudriji, lepši.
A lud je taj pobožnik jer tamo već odavno
iznad domova pusti vetar kruži samo,
zid naleđice leži, slomljena je šljiva
i od straha rutava je noć iznad doma.
Da mogu verovati: nije mi samo u srcu
sve što je vredno i postoji povratak;
da još ima! k΄o nekad u hladu verande bi
pčele mira brujile dok se vruć pekmez hladi,
u bašti bi blaga letnja tišina sunčala
među granama bi prezrela šljiva njihala
pred žutom ogradom Fani bi me čekala
dok to prepodne senke bi sporo crtao, −
možda je još moguće! sada je pun mesec!
Na idi dalje druže vikni na me! Krećem!
Bor, 15. X. 1944.
Prevod: Fehér Illés Objavljen: Most – Mostar XIV (1987)
Usiljeni marš
Lud je ko se sruši pa ustane posle stanke
i s bolom skitničkim pokrene kolena, članke,
pa ipak ide dalje, na krilu sulude pesme,
zalud ga mami jarak, ostati ipak ne sme,
i pitaš li ga zašto? daće ti valjda odgovor škrt,
da žena ga čeka i neka mudrija smrt.
Al ipak lud je svako ko se nada boljoj smrti;
nad domom mu se davno još samo vetar vrti,
zid je već porušen, polomljen šljivik leži,
i od strave noć se nad domom mu ježi.
O, kako bih verovati mogo da nije samo kratak
san sve to što vredi i da ima dom za povratak;
o, kad bi ga bilo! i ko negda na svežoj verandi
zujale bi pčele mira dok se pekmez hladi,
a baštu bi oblio umirućeg leta hod,
međ granjem bi se ljuljao zreli, goli plod,
čekala bi me Fani pred plotom tim što peva,
i padale bi senke tromoga popodneva
sve će to možda biti! mesec je visoko propet!
Ne prolazi, prijatelju, zovi me! ustaću opet!
Bor, 15 IX. 1944.
Prevod: Aleksandar Tišma
No comment...
VálaszTörlés