Robert Browning
(Camberwell 7 May 1812 – Venice 12 December 1889)
Illustration by Molly Crabapple
Madhouse cell II
Porphyria’s Lover
The Rain set early in to-night,
The sullen wind was soon awake,
It tore the elm-tops down for spite,
And did its worst to vex the lake,
I listened with heart fit to break;
When glided in Porphyria: straight
She shut the cold out and the storm,
And kneeled and made the cheerless grate
Blaze up, and all the cottage warm;
Which done, she rose, and from her form
Withdrew the dripping cloak and shawl,
And laid her soiled gloves by, untied
Her hat and let the damp hair fall,
And, last, she sate down by my side
And called me. When no voice replied,
She put my arm about her waist,
And made her smooth white shoulder bare,
And all her yellow hair displaced,
And, stooping, made my cheek lie there,
And spread o’er all her yellow hair,
Murmuring how she loved me; she
Too weak, for all her heart’s endeavour,
To set its struggling passion free
From pride, and vainer ties dissever,
And give herself to me for ever:
But passion sometimes would prevail,
Nor could to-night’s gay feast restrain
A sudden thought of one so pale
For love of her, and all in vain;
So, she was come through wind and rain.
Be sure I looked up at her eyes
Proud, very proud; at last I knew
Porphyria worshipped me; surprise
Made my heart swell, and still it grew
While I debated what to do.
That moment she was mine, mine, fair,
Perfectly pure and good: I found
A thing to do, and all her hair
In one long yellow string I wound
Three times her little throat around,
And strangled her. No pain felt she;
I am quite sure she felt no pain.
As a shut bud that holds a bee
I warily oped her lids; again
Laughed the blue eyes without a stain.
And I untightened next the tress
About her neck; her cheek once more
Blushed bright beneath my burning kiss:
I propped her head up as before,
Only, this time my shoulder bore
Her head, which droops upon it still:
The smiling rosy little head,
So glad it has its utmost will,
That all it scorned at once is fled,
And I, its love, am gained instead!
Porphyria’s love: she guessed not how
Her darling one wish would be heard.
And thus we sit together now,
And all night long we have not stirred,
And yet God has not said a word!
Illustration by Andy Serkis
Tébolydacella II
Porphyria szeretője
Korán jött este az eső,
Hamar szél támadt feketén,
Szil-csúcsot daccal tördelő,
S tajtékot vert a tó szinén,
Alélt szívvel füleltem én;
S Porphyria osont be: lám
Vihar, hideg, szél künnrekedt,
Letérdelt, a rostélyra láng
Fészkelt és a házba meleg;
Felállt, az ázott köpönyeg
Leomlott testéről s a sál;
Mellé sáros kesztyű; lehullt
Fátyla alól a dús haj-ár;
Ágyamra ült, hozzám simult
S szólitott. S mert hasztalanul,
Csipőjére tette karom,
Felfedte válla hó szinét,
Megrázta szép haját mohón,
Míg arcom a fürtökhöz ért
S elborított a szőke ék,
És hogy szeret! suttogta: ő,
Kit bár rég unszol szíve, gyönge,
Hogy gőgjét, rangját sürgető
Vágya útjából félrelökje
És enyém maradjon örökre;
De néha győz a szenvedély,
Lám nem volt víg estély se gát,
Hogy rám gondoljon, kit kevély
Szivéért rég sáppaszt a vágy,
S eljött esőn és szélen át.
Hidd meg, szemébe néztem, és
Büszkén; végre tudtam, szeret
Porphyria; meglepetés
Melengette a szívemet,
Míg fontolgattam, mit tegyek.
Most, most enyém: tökéletes,
Szép, tiszta, jó; csak egy maradt:
Aranyhajából jó feszes
Zsinórt fonni, kigyózva hadd
Fogja körül a csöpp nyakat -
S megfojtottam. Nem szenvedett;
Nem fájt neki, biztos vagyok.
Mikor mint méh-rejtő rügyet,
Szemhéját felnyitottam ott,
A kék szem tisztán kacagott.
Aztán megoldottam nyakán
A fürtöt; még egyszer kigyúlt
Csókomtól arca, mint a láng;
Fejét megtámasztottam úgy,
Hogy most az én vállamra hullt;
S még most is egyre ott pihen,
Rózsás, mosolygó kicsi fő,
Boldog, mert már nincsen jelen
Semmi bántó, kedvet szegő,
Helyettük engem nyert el ő!
Porphyria nem tudta még,
Hogy így betelik óhaja.
És most ketten ülünk eképp,
Nem mozdultunk az éjszaka -
S Istennek nem volt egy szava!
Fordította: Tótfalusi istván
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése