Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2013. január 5., szombat

William Wordsworth Ode on intimations of immortality from recollections of early childhood – Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből – Oda o nagoveštajima besmrtnosti kroz sećanja na rano detinjstvo




William Wordsworth (Portrait by Henry Eldridge)
Cockermouth, 7 April 1770 – Cumberland, 23 April 1850
Ode on intimations of immortality from recollections of early childhood

The child is father of the man;
And I could wish my days to be
Bound each to each by natural piety.
                                     (Wordsworth, "My Heart Leaps Up")

I

There was a time when meadow, grove, and stream,
The earth, and every common sight
                 To me did seem
            Apparelled in celestial light,
The glory and the freshness of a dream.
It is not now as it hath been of yore;--
             Turn wheresoe'er I may,
              By night or day,
The things which I have seen I now can see no more.

II
The rainbow comes and goes,
            And lovely is the rose;
            The moon doth with delight
     Look round her when the heavens are bare;
            Waters on a starry night
            Are beautiful and fair;
     The sunshine is a glorious birth;
     But yet I know, where'er I go,
That there hath past away a glory from the earth.

                                    III

Now, while the birds thus sing a joyous song,
     And while the young lambs bound
            As to the tabor's sound,
To me alone there came a thought of grief:
A timely utterance gave that thought relief,
            And I again am strong.
The cataracts blow their trumpets from the steep,--
No more shall grief of mine the season wrong:
I hear the echoes through the mountains throng.
The winds come to me from the fields of sleep,
            And all the earth is gay;
                Land and sea
     Give themselves up to jollity,
            And with the heart of May
     Doth every beast keep holiday;--
                Thou child of joy,
Shout round me, let me hear thy shouts, thou happy
        Shepherd-boy!

                                    IV

Ye blesséd Creatures, I have heard the call
     Ye to each other make; I see
The heavens laugh with you in your jubilee;
     My heart is at your festival,
       My head hath its coronal,
The fulness of your bliss, I feel--I feel it all.
         O evil day! if I were sullen
         While Earth herself is adorning
              This sweet May-morning;
         And the children are culling
              On every side
         In a thousand valleys far and wide
         Fresh flowers; while the sun shines warm,
And the babe leaps up on his mother's arm:--
         I hear, I hear, with joy I hear!
         --But there's a tree, of many, one,
A single field which I have look'd upon,
Both of them speak of something that is gone:
              The pansy at my feet
              Doth the same tale repeat:
Whither is fled the visionary gleam?
Where is it now, the glory and the dream?

                                    V

Our birth is but a sleep and a forgetting;
The Soul that rises with us, our life's Star,
          Hath had elsewhere its setting
               And cometh from afar;
          Not in entire forgetfulness,
          And not in utter nakedness,
But trailing clouds of glory do we come
               From God, who is our home:
Heaven lies about us in our infancy!
Shades of the prison-house begin to close
               Upon the growing Boy,
But he beholds the light, and whence it flows,
               He sees it in his joy;
The Youth, who daily farther from the east
     Must travel, still is Nature's priest,
          And by the vision splendid
          Is on his way attended;
At length the Man perceives it die away,
And fade into the light of common day.

                                    VI

Earth fills her lap with pleasures of her own;
Yearnings she hath in her own natural kind,
And, even with something of a mother's mind,
               And no unworthy aim,
          The homely nurse doth all she can
To make her foster-child, her inmate, Man,
               Forget the glories he hath known,
And that imperial palace whence he came.

                                    VII

Behold the Child among his new-born blisses,
A six years' darling of a pigmy size!
See, where 'mid work of his own hand he lies,
Fretted by sallies of his mother's kisses,
With light upon him from his father's eyes!
See, at his feet, some little plan or chart,
Some fragment from his dream of human life,
Shaped by himself with newly-learned art;
          A wedding or a festival,
          A mourning or a funeral;
               And this hath now his heart,
          And unto this he frames his song:
               Then will he fit his tongue
To dialogues of business, love, or strife;
          But it will not be long
          Ere this be thrown aside,
          And with new joy and pride
The little actor cons another part;
Filling from time to time his 'humorous stage'
With all the Persons, down to palsied Age,
That life brings with her in her equipage;
          As if his whole vocation
          Were endless imitation.

                                    VIII

Thou, whose exterior semblance doth belie
          Thy soul's immensity;
Thou best philosopher, who yet dost keep
Thy heritage, thou eye among the blind,
That, deaf and silent, read'st the eternal deep,
Haunted for ever by the eternal Mind,--
          Mighty Prophet! Seer blest!
          On whom those truths rest
Which we are toiling all our lives to find,
In darkness lost, the darkness of the grave;
Thou, over whom thy Immortality
Broods like the day, a master o'er a slave,
A Presence which is not to be put by;
          To whom the grave
Is but a lonely bed, without the sense of sight
Of day or the warm light,
A place of thoughts where we in waiting lie;
Thou little child, yet glorious in the might
Of heaven-born freedom on thy being's height,
Why with such earnest pains dost thou provoke
The years to bring the inevitable yoke,
Thus blindly with thy blessedness at strife?
Full soon thy soul shall have her earthly freight,
And custom lie upon thee with a weight
Heavy as frost, and deep almost as life!

                                    IX

          0 joy! that in our embers
          Is something that doth live,
          That Nature yet remembers
          What was so fugitive!
The thought of our past years in me doth breed
Perpetual benediction: not indeed
For that which is most worthy to be blest,
Delight and liberty, the simple creed
Of Childhood, whether busy or at rest,
With new-fledged hope still fluttering in his breast:--
          --Not for these I raise
          The song of thanks and praise;
     But for those obstinate questionings
     Of sense and outward things,
     Fallings from us, vanishings,
     Blank misgivings of a creature
Moving about in worlds not realized,
High instincts, before which our mortal nature
Did tremble like a guilty thing surprised:
     But for those first affections,
     Those shadowy recollections,
          Which, be they what they may,
Are yet the fountain-light of all our day,
Are yet a master-light of all our seeing;
     Uphold us--cherish--and have power to make
Our noisy years seem moments in the being
Of the eternal Silence: truths that wake,
               To perish never;
Which neither listlessness, nor mad endeavour,
               Nor man nor boy,
Nor all that is at enmity with joy,
Can utterly abolish or destroy!
   Hence, in a season of calm weather
          Though inland far we be,
Our souls have sight of that immortal sea
               Which brought us hither;
          Can in a moment travel thither--
And see the children sport upon the shore,
And hear the mighty waters rolling evermore.

                                    X

Then, sing, ye birds, sing, sing a joyous song!
          And let the young lambs bound
          As to the tabor's sound!
     We, in thought, will join your throng,
          Ye that pipe and ye that play,
          Ye that through your hearts to-day
          Feel the gladness of the May!
What though the radiance which was once so bright
Be now for ever taken from my sight,
     Though nothing can bring back the hour
Of splendour in the grass, of glory in the flower;
          We will grieve not, rather find
          Strength in what remains behind;
          In the primal sympathy
          Which having been must ever be;
          In the soothing thoughts that spring
          Out of human suffering;
          In the faith that looks through death,
In years that bring the philosophic mind.

                                    XI
 
And 0, ye Fountains, Meadows, Hills, and Groves,
Forebode not any severing of our loves!
Yet in my heart of hearts I feel your might;
I only have relinquish'd one delight
To live beneath your more habitual sway;
I love the brooks which down their channels fret
Even more than when I tripp'd lightly as they;
The innocent brightness of a new-born day
               Is lovely yet;
The clouds that gather round the setting sun
Do take a sober colouring from an eye
That hath kept watch o'er man's mortality;
Another race hath been, and other palms are won.
   Thanks to the human heart by which we live,
   Thanks to its tenderness, its joys, and fears,
   To me the meanest flower that blows can give
   Thoughts that do often lie too deep for tears.




Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből

                        A férfi apja a gyerek;
                        hadd fűzze hát napjaimat
                        egymáshoz a természet-áhitat.
                             (Kálnoky László fordítása)

                        I

Valaha forrásokon, berkeken,
   a földön, s mit csak láthatok,
       úgy tűnt nekem,
   hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklő és eleven.
Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; -
     forduljak bárhova,
       sem éjszaka,
sem nappal: látni azt többé már nem fogom.

                        II

   Kél s enyész a szivárvány,
     s olyan gyönyörű látvány
     a rózsa, hogy a hold
   csak rá néz, ha derült az ég;
     és a víztükör, ahogy
     csillámlik: csodaszép;
   a nap újjászületve tör föl;
   de tudom, bárhová megyek,
hogy végleg elveszett az üdvösség a földről.

                        III

Míg a madarak dalolnak vígan ott,
   s mintha dob szólna távol,
     sok kis bárányka táncol,
csak engem űz egy fájó gondolat;
de, hogy kimondom, enyhet jókor ad,
     s megint erős vagyok;
meredélyen zuhatag zúgva bömböl;
bánatom nem sérti az évszakot;
hallom, hogy visszhangzik a sziklafok,
szelek fújnak felém alvó mezőkről,
     földön és föld körül
       és tengeren
   minden ünnepel lelkesen,
     minden állat örül,
   május van szívében belül; -
       te víg dalú,
boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem,
Pásztorfiú!

                        IV

Áldott lények, hallottam, mily zenével
   hívtátok egymást, s hogy nevet
az ég vigasságtokban veletek;
   szívemben az öröm vezérel,
   homlokomon füzérrel
érzem, boldogságotok telje ér el.
     Ha borús volnék, szörnyü nap!
     mikor a föld ily ékes,
       s e májusi édes
     reggelen nagy csapat
       gyerek szalad
     mindenfelé, és tűz a nap,
     s virágot szednek völgyek alján,
s a csecsemő felül az anyja karján; -
     hallom, hallom, hallom örömmel!
     - De ott, a többi közt a fa
s a rét, amelyet láttam valaha,
azt jelzik, valami végleg oda;
     az árvácska a földön
     is megismétli rögtön:
a kápráztató fényt most hol találom?
Hová szökött az üdvösség s az álom?

                        V

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
     messziről ered, és
       véget nem mivelünk ér:
     nem teljesen emléktelen,
     és nem egészen védtelen
jövünk az Istenből, ki otthonunk,
     de fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!
Már kezdik eltakarni börtön-árnyak
     a növekvő Fiút,
de ő a fényt nézi, s hogy honnan árad,
     s ennek örülni tud;
az Ifjú a Természet papja, bár
     kelettől már mindmessze jár,
       az ábránd tündökölve
       mindig ott megy előtte;
végre a Férfi látja: elenyész,
s a hétköznapok világába vész.

                        VI

A föld öle is kínál örömet;
   megvannak természetes vágyai;
sőt, gondos, jó anya módján, ami
     célnak sem ostoba,
   a dajka szeretné elérni,
hogy nevelt fia, a majdani Férfi
   feledje a fényköröket,
hogy honnan jött s hol a fény-palota.

                        VII

Nézd a Gyermeket újult örömével,
mint hatéves, pöttöm kis angyal ott!
Nézd, az ő keze munkája, ahogy
anyja csiklandja csókok özönével,
míg apja szeme fénye ráragyog!
Nézd, lábánál valami ábra, térkép -
tört álmai az ember életének,
új tudással ő írta ilyeténképp;
     menyegző vagy a nász,
     temetés vagy a gyász,
       ez tölti be szívét, még
     ily keretbe fogja a dalt:
       szerelem, munka, harc
szavait később tanulja az ének,
       de hosszan ez se tart,
       mert félredobja, s új,
       más szerepet tanul,
mely várja boldog s büszke kis szinészét;
"szeszélyes színpada" benépesül,
míg Aggok nem jönnek erőtlenül,
az Élet ezt adja kíséretül;
       mintha nem volna tán más
       dolga, mint az utánzás.

                        VIII

Te, ki elrejted külső képeden,
         hogy lelked végtelen;
te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél,
megóvod; látó a vakok között,
süketnémán olvasod az örök mélyt;
elméddel mindörökkön üldözöd: -
         nagy jós! próféta, áldott!
         az igazat te látod,
miért ember éltében küszködött,
síri sötétben nem lelve utat;
halhatatlanságod a léteden
te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,
oly kikerülhetetlen van jelen;
te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas,
ég-adta tökélyedben diadalmas:
boldogságod ellen küzdve vakon
mért sürgeted, kívánod oly nagyon -
úgyis jármukba fognak majd az évek!
Lelkeden hamar földi teher ül meg,
és a szokások is rádnehezülnek,
a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!

                        IX

     Ó, öröm! amitől mi
       élesztjük parazsunk:
       hogy a természet őrzi,
       mi bennünk úgy kihúnyt!
Nekem a múltak emlékezete
a végtelen üdvöt jelenti, de
nem épp azért, miért áldani kell -
a - rest vagy szorgos - gyermekkor hite,
boldogság és szabadság, e kebel
reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: -
       háladalt nem ennek
       dicséretére zengek:
     csak mit a világ s érzetünk
     kérdezni sose szűnt,
     s mely lehullt, tovatűnt;
     s mi megsejti a Lényt, amely
oly világban jár, amit én nem értek,
s az ösztönnek, mitől e porhüvely
úgy reszket, mint bűnös, kit tettenértek;
       az első érzelemnek
       tört emlékezetemnek,
       mely legyen úgy, ahogy:
napunkon ez a fény-forrás ragyog,
látóvá ez a vezér-fény nevel,
ez ápol s véd minket, s a zajos évek
az örök Csöndben úgy suhannak el,
mint kurta perc: az igazság felébred,
         s most már ittmarad:
sem fásultság, sem őrült akarat,
         férfi s gyerek,
az öröm ellensége, gyűlölet
sem rombolja már szét, nem öli meg!
       S bár bel-földön vagyunk, s a part
         oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
         mely idehajt,
       s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.

                        X

Madarak, vígan, vígan zengjetek!
         S mintha dob szólna távol,
         te kis bárányka, táncolj!
Lelkünk zengi veletek,
         ki fújod, ki forgatod,
         ki szívedbe fogadod
         ezt a májusi napot!
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltűnt a szemem elől,
         az óra vissza sose jő,
mikor nyílt a virág, pompázott a mező;
         nem szomorkodunk: az ad
         erőt, ami megmarad;
         az örök részvét, amely
         mindig volt s nem múlik el;
         s az enyhítő gondolat,
         mely kínjainkból fakad,
         s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.

                        XI

Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek,
szerelmünknek véget ne vessetek!
Szívem nagyon érzi hatalmatok,
lám, minden örömet odahagyok,
hogy ismertebb világotokban éljek.
Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem,
most jobban örülök gyors fodru érnek;
s oly szép, ha az újszülött nap felébred
         a szűzi fényben;
az alkonyég felhőinek a rajza
letompult, így szinezi az a szem,
mely túllát a halandó emberen;
már másik verseny ez, más diadalt aratva.
Hála a szívnek, hogy így zakatol,
hála minden félelemnek, örömnek,
nekem egy kis virág is adhat oly
gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.

Fordította: Ferencz Győző


Oda o nagoveštajima besmrtnosti kroz sećanja na rano detinjstvo

Dete je otac čoveka:
I mogao bih da zaželim da mi dane
Jedan uz drugi spaja prirodan pijetet.

                                    I

Beše jedno vreme kada livad, gaj i potok,
Zemlja i svaki običan prizor
Meni su izgledali
Zaodenuti u nebesku svetlost,
Sjaj i svežinu sna.
Sad više nije kao nekad što je bilo; –
Ma kud da se osvrnem,
Po noći il΄ po danu,
Stvari koje videh sad više videti ne mogu.

                                    II

Duga dolazi i odlazi,
I zanosna je ruža,
Mesec s radošću
Gleda oko sebe kad je nebo čisto.
Vode u zvezdanoj noći
Lepe su i svetle:
Sunčeva svetlost sjajno je rođenje;
Ali ipak znam, kud god pošao,
Da je minuo jedan sjaj sa zemlje.

                                    III

Sad, dok ptice pevaju radosnu pesmu,
I dok mladi jaganjci skakuću
Kao po dobovanju doboša,
Samo meni dođe misao tuzi:
Blagovremeno je izrekoh i u tome nađoh utehu,
I ponovo sam jak:
Vodopadi duvaju u svoje trube sa strmeni;
Neće više moja misao kvariti godišnje doba;
Čujem Odjeke kako se sustižu kroz planine,
Vetrovi stižu do mene sa polja sna,
I sva je zemlja radosna;
Kopno i more
Predaju se veselosti,
I sa srcem Maja
Svaka zver praznuje; –
Ti, Dete Radosti,
Kliči oko mene da čujem tvoje klicanje, ti srećni
Mali čobanine!

                                    IV

Vi srećna Stvorenja, čuo sam poziv
Što ga jedno drugome upućujete; vidim
Da se nebo smeje sa vama u vašem radovanju;
Srce mi je na vašoj svetkovini,
Glavu mi krasi venac,
Potpunost vašeg blaženstva, ja osećam – osećam to sve.
Oh, zlokoban dan! da sam ja turoban
Dok se sama Zemlja kiti,
Tog divnog majskog jutra,
A deca beru
Na sve strane,
U hiljadu dolina dalekih i prostranih
Sveže cveće; dok sunce toplo sija,
I Čedo poskakuje u majčinom naručju: –
Ja čujem, ja čujem, s radošću čujem!
– Ali eno ga Drvo, od mnogih jedno
Jedino Polje na koje sam pogledao,
Oba govore o nečemu što je prošlo;
Daninoć kraj kojeg gazim
Ponavlja istu priču:
Gde je utrnula iskra snoviđenja?
Gde su sada sjaj i san?

                                    V

Naše je rođenje samo san i zaborav:
Duša koja se u nama rađa, zvezda našeg života,
Negde je drugde imala boravište,
I dolazi izdaleka;
Ne iz potpunog zaborava,
I ne sasvim nagi,
Već zaogrnuti oblacima sjaja dolazimo
Od Boga, koji je naš dom:
Nebo leži oko nas u našem detinjstvu!
Tmina tamnice počinje da se spušta
Nad Dečaka koji raste,
Ali On vidi svetlost, i izvor njen
On vidi u svojoj radosti;
Mladić, koji svakim danom sve dalje od istoka
Mora da putuje, još uvek je Sveštenik Prirode,
I blistavo snoviđenje
Prati ga na putu;
Naposletku Čovek primeti da ono zamire,
I gubi se na svetlu svakidašnjice.

                                    VI

Zemlja sebi puni krilo sopstvenim zadovoljstvima;
Žudnjama koje su u prirodi njene vrste,
I, čak i s izvesnim Materinskim osećanjem,
A bez nedostojne namere,
Priprosta Pomajka čini sve što može
Da navede svoje Posvojče, svog Stanara Čoveka,
Da zaboravi sjaj koji je poznavao,
I onu carsku palatu iz koje je došao.

                                    VII

Osmotri Dete među njegovim novorođenim blaženstvima;
Šestogodišnjeg Miljenika malog kao Pigmej!
Pogledaj gde sred dela sopstvenih ruku leži,
Zagušen izlivima Majčinih poljubaca,
Dok je na njemu svetlost iz očevih očiju!
Pogledaj, uz njegova stopala, neki mali plan ili kartu,
Neki odlomak iz njegovog sna o ljudskom životu
Što ga je sam uobličio novonaučenom veštinom;
Svadba ili svetkovina,
Oplakivanje ili pogreb;
I to mu je sada u srcu
I tome on prilagođava svoju pesmu:
A zatim će podesiti jezik
Za razgovore o poslu, ljubavi ili borbi;
Ali neće dugo potrajati
Pre no što se to odbaci u stranu,
I s novom radošću i ponosom
Mali Glumac uči drugu ulogu;
Popunjavajući s vremena na vreme svoju ”šaljivu pozornicu”
Svim Licima, sve do Doba oduzetosti,
Koje Život donosi sa sobom u svojim kočijama;
Kao da je čitav njegov poziv
Beskrajno podražavanje.

                                    VIII

Ti, čiji spoljni izgled ne odaje sliku
Ogromnosti tvoje Duše;
Ti, najbolji Filosofe, koji još čuvaš
Svoje nasleđe, Ti Oko među slapima,
Koje, gluvo i nemo, proniče večnu dubinu,
Gde doveka obilazi večni duh –
Moćni proroče! Blagosloveni Mudrače!
Na kome počivaju te istine
Što se celog života mučimo da ih otkrijemo,
U mraku izgubljeni, mraku groba;
Ti, nad kojim tvoja besmrtnost
Nadnosi se kao Dan, Gospodar nad Robom,
Prisustvo koje se ne može izbeći;
Ti, Dete malo, pa ipak blistavo u noći
Nebom dane slobode na vrhuncu tvog bića,
Zašto se tako ozbiljnom revnošću izazivaš
Godine da donesu neizbežni jaram,
Sa tako slepim uživanjem u borbi?
Sasvim brzo tvoja Duša imaće svoj zemaljski tovar,
A breme navike ležaće na tebi,
teško kao mraz i duboko skoro kao život!

                                    IX

O, radosti! da u našoj žeravici
Ima nešto što živi,
Da priroda ipak pamti
Nešto što je bilo tako prolazno!
Pomisao na prošle godine rađa u meni
Stalan blagoslov: zaista ne
Za ono što je najvrednije da se blagoslovi;
Ushićenost i slobodu, prostu veru
Detinjstva, svejedno da li pri radu ili na počinku,
Sa novookrilaćenom nadom koja još leprša u njegovim grudima –
Ne dižem ja za to
Pesmu hvale i slave;
Već za ona uporna zapitkivanja
O smislu i svetu oko nas,
Osipanja od nas, iščeznuća;
Puste slutnje Stvorenja
Koje se kreće po neshvaćenim svetovima,
Uzvišene porive pred kojima je naša smrtna priroda
Drhtala kao kakav zatečen Krivac:
Već za one prve naklonosti,
Ona maglovita sećanja,
Koja, bila šta bila,
Ipak su vrelo svetlosti sveg našeg dana,
Ipak su osnovna svetlost sveg našeg viđenja;
Održavaju nas, čuvaju, i imaju moć da učine
Da naše bučne godine izgledaju kao trenuci u biću
Večne Tišine: istine koje se bude
Da nikad ne propadnu;
Koje ni ravnodušnost, ni bezumno nastojanje
Ni Čovek ni Dečak
Ni sve što je u neprijateljstvu s radošću,
Ne može sasvim da odagna ili uništi!
Stoga, kad je vreme mirno,
Ma i daleko od njega bili,
Naše Duše vide to besmrtno more
Što nas je donelo amo,
Mogu u trenu da otputuju tamo,
I ugledaju Decu kako se igraju na obali,
I začuju moćne talase kako se večno valjaju.

                                    X

Zato pevajte, vi Ptice, pevajte, pevajte radosnu pesmu!
I neka mladi Jaganjci skakuću
Kao po dobovanju doboša!
Mi ćemo se u mislima pridružiti vašem društvu,
Vama što svirate i vama što igate,
Vama što kroz svoja srca danas
Osećate milinu Maja!
Šta i ako ozarenost koja je jednom bila tako sjajna
Bude sada zauvek oteta mome pogledu,
I ako ništa ne može da povrati čas
Raskoši trave, slave cveta;
Mi nećemo tugovati već ćemo naći
Snagu u onome što je ostalo nama;
U prvobitnom skladu
Koji, pošto je bio, mora uvek biti;
U umirujućim mislima koje izviru
Iz ljudske patnje;
U veri koja gleda kroz smrt,
U godinama koje donosi filosofski um.

                                    XI

I O, vi Kladenci, Livade, Bregovi i Lugovi,
Ne pomišljajte ni na kakav raskid naših ljubavi!
U dubini srca još ja osećam vašu moć;
Samo sam se odrekao zadovoljstva
Da život redovnije prepuštam vašoj vlasti.
Volim Potoke što niz svoja korita vrludaju,
Čak više nego kada sam ja poskakivao lako kao oni;
Nevina vedrina novorođenog Dana
Još je zanosna;
Oblaci što se skupljaju oko sunca na zalasku
Poprimaju potamnele boje od oka
Koje je držalo stražu nad čovekovom smrtnošću;
Još jedno odmeravanje beše, i druge su palmove grančice dobijene.
Zahvaljujući ljudskom srcu koje nam omogućuje život,
Zahvaljujući njegovoj nežnosti, njegovim radostima i strepnjama.
Naskromniji cvetak što se rascvetava može me navesti na
Misli koje često leže preduboko za suze.

Prevod: Jelena Stakić
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése