Анна Ахматова (A. Ahmatova) Тайны pемесла – A mesterség titkai – Tajne zanata

Portrait of Anna Akhmatova by Nathan Altman



Анна Ахматова (A. Ahmatova) 1889 - 1966

Анна Ахматова (A. Ahmatova) Тайны pемесла – A mesterség titkai – Tajne zanata

Тайны pемесла

1. ТВОРЧЕСТВО

Бывает так: какая-то истома;
В ушах не умолкает бой часов;
Вдали раскат стихающего грома.
Неузнанных и пленных голосов.
Мне чудятся и жалобы и стоны,
Сужается какой-то тайный круг,
Но в этой бездне шепотов и звонов
Встает один, все победивший звук.
Так вкруг него непоправимо тихо,
Что слышно как в лесу растет трава,
Кaк по земле идет с котомкой лихо...
Но вот уже послышались слова
И легких рифм сигнальные звопочки,–
Тогда я начинаю понимать,
И просто продиктованные строчки
Ложатся в белоснежную тетрадь.

2

Мне ни к чему одинческие рати
И прелесть элегических затей.
По мне, в стихах все быть должно некстати,
Не так, как у людей.

Когда б вы знали из какого сора
Растут стихи, не ведая стыда,
Как желтый одуванчик у забора,
Как лопухи и лебеда.

Сердитый окрик, дегтя запах свежий,
Танитсвенная плесень на стене...
И стих уже звучит, задорен, нежен,
На радость нам и мне.

3. МУ3А

Как и жить мне с этой обузой,
А еще называют Myзoй,
Говорят: «Ты с ней на лугу...»
Говорят: « Божественный лепет...»
Жестче, чем лихорадка, оттреплет,
И опять весь год ни гу-гу.

4. ПОЭТ

Подумаешь, тоже работа, –
Беспечное это житье:
Подслушать у музьки что-то
И выдать шутя за свое.

И чье-то веселое скерцо
В какие-то строки вложив,
Поклясться, что бедное сердце
Так стонет средь блещущих нив.

А после подслушать у леса,
У сосен, молчальниц на вид,
Пока дымовая завеса
Тумана повсюду стоит.

Налево беру и направо,
И даже, без чувства вины,
Немного у жнзни лукавой,
И все – у ночной тишины.

5. ЧИТАТЕЛЬ

Не должен быть очень несчастным
И, главное, скрытным. О нет! –
Чтоб быть современнику ясным,
Весь настежь распахнут поэт.

И рампа торчит под ногами,
Все мертвенно, пусто, светло,
Лайм-лайта холодное пламя
Его заклеймило чело.

А каждый читатель как тайна,
Как в землю закопанный клад,
Пусть самый последний, случайный,
Всю жизнь промолчавший подряд.

Там все, что природа запрячет,
Когда eй угодно, от нас.
Там кто-то беспомощно плачет
В какой-то назначенный час.

И сколыко там сумрака ночи,
И тени, и сколько прохлад,
Там те незнакомые очи
До света со мной говорят,

За что-то меня упрекают
И в чем-то согласны со мной
Taк исповедь льется немая,
Беседы блаженнейший зной.

Наш век на земле быстротечен
И тесен назначенный круг,
А он неизменен и вечен –
Поэта неведомый друг.

6. ПОСЛЕДНЕЕ CTИXOTBOРЕНИЕ

Одно, словно кем-то встревоженный гром
С дыханием жизни врывается в дом,
Смеется, у горла трепещет,
Н кружится, и рукоплещет.

Другое, в полночной родясь тишине,
Не знаю откуда крадется ко мне,
Из зеркала смотрит пустого
И что-то бормочет сурово.

А есть и такие: средь белого дня,
Как будто почти что не видя меня,
Струятся по белой бумаге,
Как чистый источник в овраге.

А вот еще: тайное бродит вокруг –
Не звук и не цвет, не цвет и не звук, –
Гранится, меняется, вьется,
А в руки живым не дается.

Но это!... по капельке выпило кровь,
Как в юности злая девчонка – любовь,
И, мне не сказавши ни слова,
Безмолвием сделалось снова.

И я не знавала жесточе беды.
Ушло, и его протянулись следы
К какому-то крайнему краю,
А я без него... умираю.

7. ЭПИГРАММА

Могла ли Биче словно Дант творить,
Или Лаура жар любви восславить?
Я научила женщин говорить...
Но, боже, как их замолчать заставить!

8. ПРО СТИХИ

Владимиру Нарбуту

Это – выжимки бессонниц,
Это – свеч кривых нагар,
Это – сотен белых звонниц
Первый утренний удар...
Это – теплый подоконник
Под черниговской луной,
Это – пчелы, это – донник,
Это – пыль, и мрак, и зной.

9

Осипу Мандельштаму

O, как пряно дыханье гвоздики,
Мне когда-то приснившейся там –
Там, где кружатся Эвридики,
Бык Европу везет по волнам;
Там, где наши проносятся тени,
Над Нeвoй, над Нeвoй, над Невой;
Там, где плещет Нева о ступени, –
Это пропуск в бессмертие твой.
Это ключики от квартиры,
О которой теперь ни гу-гу...
Это голос таинственной лиры,
На загробном гостящей лугу.

10

Многое еще, наверно, хочет
Быть воспетым голосом моим:
То, что, бессловесное, грохочет,
Иль во тьме подземный камень точит,
Или пробивается сквозь дым.
У меня не выяснены счеты
С пламенем, и ветром, и водой...
Оттого-то мне мои дремоты
Вдруг такие распахнут ворота
И ведут за утренней звездой.

1936-1960

A mesterség titkai

1. AZ ALKOTÁS

Van úgy, hogy édes fáradtság nyűgöz le,
és régi órák visszazengenek,
vihar vonultán ég morajlik messze,
és fogoly hangok, ismeretlenek
rémlenek, fojtott panaszok, sírások.
Valami titkos kör folyton szűkül,
s kútmélyéből a tompa suttogásnak
felzeng egy hang a többi hang közül,
legyőzi mind, és csend lesz körülötte,
hallani, a fű hogy nő a mezőn,
szavak hallatszanak, közeledőn,
csengők zendülnek meg, könnyű ütemre –
érteni kezdem már, tollat fogok,
s mintha diktálnák - a fehér füzetbe
egymás alá simulnak a sorok.

2. FENNKÖLT ÓDÁKKAL KISÉRLETEZEM...

Fennkölt ódákkal kár kisérleteznem,
s erőltetnem cifra elégiát.
Bennem magától születik a vers, nem
tudatosan csinált.

Úgy nő, nincs benne semmi szégyenérzet,
úton-útfélen, kerítés tövén,
pitypang, lapu, laboda közt tenyészve,
akár egy gyomnövény.

Valaki rám rivall; kátrányillat - beszívom;
a falon fura penészrajzolat -
s már szól a vers, gyöngéden vagy kihívón,
bárhogy, örömet ad.

1940

3. A MÚZSA

Hogy bírjam el életem átkát?
És még Múzsának titulálják!
„Ti ketten a ligetben..." - vélik.
Meg hogy: „A csókjától olvadozol..."
Ráz, holtra dermeszt, ha szól.
S meg se nyikkan egy álló évig.

4. A KÖLTŐ

Nem munka, csak némi merészség;
és gondtalan ringat a lét –
kifülelsz ezt-azt, a zenéjét,
előadod mint magadét.

Belopva a sorba egy scherzót,
vidám ütemére fogod:
száll földeken, fényben a jajszó,
tört szív fájdalma dobog.

Kihallgatod, hogy zúg az erdő,
a fenyő vajh mit hallgat el,
amíg le nem hull a derengő
ködfátyol, a szürke lepel.

Így innen is, onnan is elcsensz,
az élet bár illan odább,
s nincs bűntudatod, ha a versen
az éjszaka csendje üt át.

Kornarovo, 1959 nyara

5. AZ OLVASÓ

Ne törje nagyon meg a bánat,
s főleg zárkózott ne legyen. –
A költő nyitott a világra,
így érti meg őt a jelen.

Holt űr veszi körbe a deszkán,
a rivalda fénye ha süt,
s homlokára e köz-piedesztál
hidegtüzü bélyeget üt.

Merő titok mind, aki olvas:
mint földben elásva a kincs –
legyen bár a legnyomorultabb,
kinek soha egy szava sincs.

A természet telje, a tárház,
mind ő - s ami rejtve marad.
Valahol valakit zokogás ráz,..
ki tudja miért, ki miatt.

És éjszaka, éjszaka főleg,
sokasítva az árnyakat itt,
szemek, nem ismerem őket,
beszélgetnek virradatig,

most helytelenítve, de aztán
megint egyetértve velem,
és vallanak, vallanak némán
e mámoros éjjeleken.

Oly szűk a kör, kurta a pálya,
és elfogy végül a szó,
de örök, hű, igaz barátja
költőnek az olvasó.

Komarovo, 1959 nyara

6. AZ UTOLSÓ VERS

Dörgés, valahonnan felszabadul,
lég reszket, az élet tör be vadul,
torkon ragad, játszik a húron,
föl-fölkacag, tapsikol, ujjong.

Vagy éppen az éjfél csendje szüli,
besurran, az ajtót elkerüli,
néz rám a tükörsivatagból,
mormol valamit, komoran szól.

Máskor, napvilágnál, észre se vesz,
fehér papiron hullámzani kezd,
forrás fakad így, keres ágyat,
mint árokban tiszta viz árad.

Van aztán a titkos, a kósza, vagyis
e hang-se-de-szín-se-mihaszna hamis;
cserélgeti kóbor alakját,
hogy élve el sose kapják.

Ez meg! - kiszítta belőlem a vért,
boszorka leány, szerelmi lidérc,
nem mondta meg, magamra mért hagy,
elnémult - egy szóra se méltat.

Nincs kín, ami jobban fájna nekem,
eltűnt, hogy azóta nyomát se lelem,
ki tudja, mily messzi vidéken,
én meghalok nélküle - végem.

1959

7. EPIGRAMMA

Szerzett-e Beatrice verset Dante módján?
Szonettet Laura, szerelmi lángba szőttet?
A nők tőlem tanultak meg beszélni, mondják.
De hogyan kényszerítsem hallgatásra őket!

1960

8. A VERSEKRŐL

Vlagyimir Narbutnak

Ez: az álmatlanság kifacsarva.
Ez: a gyertyakanóc, a szene.
Ez: a reggel ütése kitartva,
száz toronyban harangzene.
Ez: Csernyigov, a hold karéja,
őrzi a könyöklő melegét.
Ez: a somkóró. Ez: a méhraj.
Ez: a hőség, a por, a sötét.

1940
***

10.  

Érzem, hogy még sok minden kívánna
megszólalni egyszer általam:
elfojtott dübörgés némasága,
kőrepesztő föld alatti lárma,
füstön átszivárgó fájdalom.
Nem tudom, szélnek, tűznek, vizeknek
adósa még mennyivel vagyok...
De helyettem álmaim fizetnek –
kaput tárnak nékem, és vezetnek,
követni a hajnalcsillagot.

1960

Fordította: Halasi Zoltán és Rab Zsuzsa



Tajne zanata

1.

STVARANJE

Biva to tako: čežnja svojeglava;

I otkucaji nekog časovnika;

Daleki udar groma što jenjava.

Neznane glase nekih zatočnika

Kao u jaucima, možda, čujem,

I zatvara se neki tajni luk,

Ali iz mora zvona koja bruje

Izranja jedan, pobednički zvuk.

Sve okolo je nepovratno muklo,

Do trave rast se čuje iz dubrave

I kako s vrećom hoda zlo podmuklo...

A onda se i brzo reči jave

I signal rima zvonko se ukaže –

Sve mi postaje jasno, sve se sveže,

Po stih za stihom počne da se slaže

Na listu moje sveske belosnežne.

3. novembar 1936.

2.

Šta će mi oda borbeno potresna

Ili elegija što setu budi.

Pesma i mora biti neumesna,

Skroz različita no u drugih ljudi.

Da znate iz kakvih sve otpadaka

Izrastu pesme, bez srama i stida,

K΄o žuti valovi sa maslačaka,

K΄o loboda i čičak ispod zida.

Ljutiti povik, katrana dah težak,

Na zidu neka zagonetka plesan...

I stih već zvoni, izazovan, nežan,

I vas i mene obraduje pesma.

21. mart 1940.

3.

MUZA

Kako trpeti brigu ovu,

A još je i Muzom zovu,

Kažu: „S njom bereš šarno cveće...“

Kažu: „To ti znak s neba sleće...“

Strese te od groznice žešće,

A ipak si – čak leto – bez reči.

4.

PESNIK

taj posao ništa ne košta –

I lako i ugodno to je:

Prislušneš iz muzike što-šta

I predstaviš k΄o nešto svoje.

I veseli skerco od nekog

U stihove neke sakrivaš

I kuneš se da srce meko

To ropće sa bleštavih njiva.

A posle ćeš goru već čuti

Od tobože ćutljivih jela,

Dok zavesom pokretnom muti

Magluština beskrajno bela.

Uzimam sleva i zdesna

Sve što ću bez kajanja moći,

Po trunku od lukavog sveta,

I sve – od tajca u noći.

Leto 1959.

Komarnovo

5.

ČITALAC

Nesrećan ne sme da se čini,

Još više, ne zatvoren. O, ne!

Da bude jasan okolini,

Pesnik je sa svakim otvoren.

Pod njime je rampa, kad stane,

I mrtvilo pusto, i svetla,

Lajm-lajta nezagrejan plamen

Na čelo mu istisne pečat.

Koliko je sumraka noći,

Svežine što senke je tvore,

I tamo su neznane oči

Do svitanja što sa mnom govore,

Zbog nečeg me uporno kore,

U nečem su saglasne sa mnom...

Ta ispovest izbija gore,

K΄o nema vrelina u tamnom.

Zemaljski vek je skorotečan

I usko je ocrtan krug,

Taj krug nepromenljiv i večan –

Neshvatljivi pesnikov drug.

Leto 1959.

6.

POSLEDNJA PESMA

Jedna je, k΄o da je uznemiren grom

Uleteo sa dahom života u dom,

Smeje se, u duši dira,

Okreće se i aplaudira.

Druga se u ponoćnoj tišini rađa,

I ne zanm otkud mi se to prikrada,

Da s praznog ogledala dubi

Sa nekim mrmljanjem grubim.

A ima ih: sred bela dana se digle,

K΄o da me uopšte i ne vide nigde,

Po belom papiru se pene,

K΄o voda u vrelu sa stene.

Il΄ opet:

Kad tajna se vrti u krug –

Ni zvuk, niti boja, ni zvuk –

I brusi se, vije i menja bez reda,

No živa u ruke se na da.

Al΄ to!... svu krv popie to u čoveka,

K΄o devojčica zla ljubav, nekad,

I, ne htevši ni sa mnom da razgovara,

Povrati se ona onemoglost stara.

I to bi najstrašnije u mome veku,

Jer ode, i tragovi za njime teku

Ka nekoj nedođiji od pre,

A ja bez njega... mrem.

1. decembar 1959.

Lenjingrad

7.

EPIGRAM

Da li je mogla Biče k΄o Dante da tvori,

Da Laura peva ljubavni žar ljuti?

Ja naučih ženu da govori...

Al΄ kako je naterala da zaćuti!

1958.

8.

O  STIHOVIMA

                             Vladimiru Narbutu

To je – što se iz nesanice cedi,

To je – krivih sveća šmek,

To je – sto zvonara bledih

Prvi jutarnji jek...

To su – prozorske daske vrele

K΄o černigovske lune zrak,

To je – detelina, to su – pčele,

To je prašina, vrelina i mrak.

April 1940.

9.

Mnogo šta još, verovatno, hoće

Da s mojim glasom pesmu ima:

Ono što je beslovensko klokće,

Il΄ u tami zemnoj kamen glođe,

Il΄ izbija ispod mutnog dima.

Nemam raščišćene još račune

S plamenom, vetrom i s vodom...

Zbog toga mi san nenadno grune,

Otvori mi kapije što bune,

Iza zvezde jutarnje što vode.

1942.

Taškent

Prevod: Miodrag Sibinović