Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2013. február 23., szombat

Arthur Rimbaud Une saison en enfer/ L'éclair – Egy évad a pokolban/ Villám





 Alors, -oh!-chère pauvre âme, l'éternité serait-elle pas perdue pour nous!

Illustration: d'Hubert Pauget 

L'éclair
__

     Le travail humain! c'est l'explosion qui éclaire mon abîme de temps en temps.

     "Rien n'est vanité; à la science, et en avant!" crie l'Ecclésiaste moderne, c'est-à-dire Tout le monde. Et pourtant les cadavres des méchants et des fainéants tombent sur le coeur des autres... Ah! vite, vite un peu; là-bas, par delà la nuit, ces récompenses futures, éternelles... les échappons-nous?...

     - Qu'y puis-je? Je connais le travail; et la science est trop lente. Que la prière galope et que la lumière gronde... je le vois bien. C'est trop simple, et il fait trop chaud; on se passera de moi. J'ai mon devoir, j'en serai fier à la façon de plusieurs, en le mettant de côté.

     Ma vie est usée. Allons! feignons, fainéantons, ô pitié! Et nous existerons en nous amusant, en rêvant amours monstres et univers fantastiques, en nous plaignant et en nous querellant les apparences du monde, saltimbanque, mendiant, artiste, bandit, - prêtre! Sur mon lit d'hôpital, l'odeur de l'encens m'est revenue si puissante; gardien des aromates sacrés, confesseur, martyr...

     Je reconnais là ma sale éducation d'enfance. Puis quoi!... Aller mes vingt ans, si les autres vont vingt ans...


     Non! non! à présent je me révolte contre la mort! Le travail paraît trop léger à mon orgueil: ma trahison au monde serait un supplice trop court. Au dernier moment, j'attaquerais à droite, à gauche...

     Alors, - oh! - chère pauvre âme, l'éternité serait-elle pas perdue pour nous!

  Ma vie est usée

d'Hubert Pauget illusztrációja

Villám
__

Az emberi munka! ez az a robbanás, amely időről időre beleragyog örvényeimbe.

„Semmi se hiábavaló; fel a tudásra, és aztán tovább!” - kiáltja a modern Prédikátor, vagyis Mindenki. De a gonoszok és semmirekellők hullái mégis a mások szívére zuhannak... Ó! gyorsan, gyorsabban egy kicsit; odatúl, túl az éjszakán... elkerülhetjük-e ezeket a jövendő, ezeket az örök jutalmakat?...

- Mit tehetek én itt? A munkát ismerem; s a tudomány túl lassú. Jól látom én, hogy az ima vágtat, s a fény mennydörög. Túl egyszerű, és túl nagy a hőség; nélkülem is meglesznek. Tudom a kötelességem, s mint annyian, én is büszkén fogok fütyülni rá.

Az életem kopott. Gyerünk! legyünk színlelők és semmittevők, ó, irgalom! S az életünk mulatság lesz, álmaink szörnyeteg szerelmek és fantasztikus világok, siránkozunk és veszek­szünk majd a világ látszataival, kötéltáncosok, koldusok, művészek, bandita - pap! Kórházi ágyamon oly hatalmasnak éreztem a tömjén szagát; szent illatok őrzője, mártír, hitvalló...

Ebben mocskos gyermeki neveltetésemre ismerek. No és aztán!... Gyerünk, húsz esztendőm, mások is lesznek húszévesek...

Nem! nem! most fellázadok a halál ellen! Gőgömnek túl könnyű a munka: elárulnom a világot túlságosan is kurta szenvedés. Az utolsó pillanatban is vagdalkozni fogok jobbra, balra...

Akkor - ó! - szegény, drága lélek, tán nem lenne veszve számunkra az öröklét!

Fordította: Somlyó György


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése