Irfan Horozović Uz hrid – A szirten

Irfan Horozović (Horozovity Irfan) - Banja Luka 27. aprila 1947 –

Uz hrid

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila,

Neko, kao čarobnjak, izvlači iz tebe plahtu bijelu,

mirnu i ravnu, tek mojim pogledom namreskanu,

Uramljenost ta bijela bjelinom zastire oko omeđeno

i ništavilo se blago naseljava u prostore uma

koji biva poplavljen čistom bjelinom kao polarna zvijer,

Sav sam u svijet iza granice kristala proniknuo

i ne mislim ni na tebe više, gospo,

samo na bjelini koja već postaje prostor vasionski

nazirem nijansu ljubičastu, prozračnu – veo što ti s oka spade.

Blago postaje ta ljubičasta mrlja

u kojoj prebiva sjećanje na razbuđene labudove

sa zagasitim sjajem i bojama močvare

a pod krilima im se nejasno rasklopljenim

najednom prepoznaje taj stari svijet, skučen u sebi,

I ko prorok zanijemili pred čudom što vidje

podrhtavanje i oživljavanje čistih elemenata

u močvari memljivoj, gluhoćom doba u sebi sjedinjenoj,

promatrač se nijemi i mračni združi s vilenjacima

što na zapjenjenim konjima bujaju i strijeme vrhu

kao da bi se svi u čiste oblike htjeli prometnuti,

Ogledalo se zatamnjuje a sve raste orijaški

kao iza sna krupnjaju labudovi nebeskih krila

otkrivajući gomile ljudi na pustarama i u šumama

koji pred preprekom nepojamnom dosegoše već krajnji

                              Z I D

i onda naprsnuše obruči i rastvori se obrnuti svijet

s čvrstim plohama na koje padahu i razbijahu se

konji kristalni sleđeni i njihovi konjanici zamukli.

Zagonetni najednom – kao anđeli smrti od terakote,

muzika se zaglušno obrušavaše u staklene zvučne kugle

a bojama se već počeše gasiti krajnje nijanse

koje me se dotakoše nespoznatljivim vrškom jeze,

možda samo uspomenom,

i to bje početak tuge koje nismo svesni,

I to bijaše početak tuge i početak ove pjesme,

vidjeh kako sve hrli oporo prepoznatljivoj planeti,

viđenoj možda u djetinjstvu,

i čaj od suhe trave čiji dah iščeznu u spirali

gdje ga zatoči ljubičasta mrlja ... i ... već ... tačka.

Bjelina još neprimijećena je prisutna blagost oka,

možda i biseri kaplju, biseri bijeli ko cvjetovi planinski,

nježni se ram pomjera oko bjeline što se sužava kao suza

i voda je mračna okrunjena prazninom svojih taških nabora.

Mir je zagasiti ponovo ono što jeste

prazninom su pritisnuta tamnomodra leđa vode

viđeno ili neviđeno ugođaj je jutarnji, bez objašnjenja,

                                                                    nijanse

                                                        mirisavosti

                                                flaute

                                         kaplje.

Kao slijepac pred bjelinom (možda sretan) ja opet gledam

kako gasnu u tebi utopljene svjetiljke.

Zelenomodra pomrčino s labudovima sklopljenih krila.

A szirten

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal,

Belőled holmi bűvész fehér palástot húz elő,

selymes-simát melyen tekintetemtől van ott a redő,

E fehér palást fehérbe burkolja a láthatárt

és lassan hatalmas sarki állatként

az agy üregeibe búvik a semmi, a fényes tiszta fehérség,

Mélyre a kristályrácsok szerkezetébe merészkedtem

és rád se gondolok többé, hölgyem,

csak a világmindenséget kitöltő fehérségre

és sejtem az áttetsző ibolyakék árnyalatot – a szemedről lebbenő kendőt.

Kinccsé válik az az ibolyakék halvány árny

melyben az álmukból felriasztott hattyúkról élő az emlék,

mocsárszínűek de sárosan is tündöklők

és összecsukott, elfáradt szárnyaik alól

magukba-zsugorodott emlékek tűnnek elő,

És elnémult mint a próféta mikor meglátta a csodát

a dohos mocsárban az elemi részecskék

remegését és feltámadását, az éj önmagával egyesülését,

a megátalkodott szemlélő tajtékzó lovakon vágtató

tündérekkel barátkozik akik a fényben fürdő csúcsra törnek

mintha magukra szeretnék ölteni a jól szabott tiszta ruhát,

A tükör elsötétült minden rög hatalmasra nőtt

az álmaikból rettent hattyúk mesebeli szárnyaikkal

a pusztaságokon és erdőkben emberek hadait látják

akik előtt ledönthetetlen akadályként ott meredezett a

                           F A L

megpattantak a szalagok szétmállott a fordított világ

ahogy a kőkemény betontömbre zuhantak és darabokra törtek

elnémult lovasaikkal együtt a kristállyá fagyott lovak,

Titokzatosan – mint a halál égetett agyagangyalai,

fülsiketítő zene tölti ki a zengő üveggömböket

kihunyt semmivé vált a színek és árnyalatok sokasága

mely addig ismeretlen ridegséggel közelített felém

talán csak az emlékekkel,

a bánat kezdete ez melyet fel nem ismerünk,

Az volt a bánat kezdete és ez a vers is ott kezdődött,

láttam amint a tömeg az ismerős bolygó kancsal fénye felé halad,

melyet gyermekkorunk óta ismerünk,

és láttam amint hársfatea illatát szívja fel az örvény

majd az ibolyakék árny ejti rabul … és … nincs … tovább.

A gyengéd tekintet az, az a még észrevehetetlen fehérség,

talán gyöngyszemek is hullanak, fehér vadvirág szirmokhoz hasonlóak,

megmozdul a fehérség körül a törékeny foglalat, könnyként zsugorodik,

súlyos üres hullámaival határolón sötét a víz is.

Újra a mély csend az ami itt uralkodik

az űr a víz sötétkék hátára nehezedik

az átélt vagy át nem élt belülről fakadó rejtett érzelmek özöne,

                                                                             árnyalatok

                                                                       illatok

                                                              flóták

                                                     cseppek.

Mint vak a tejfehér köd előtt (talán boldogan) ismét látom

hogyan hunynak ki a bennem égő lámpások.

Te zöldeskék csendes alkonyat csukott szárnyú hattyúkkal.

Fordította: Fehér Illés