Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2013. február 15., péntek

Сергей Александрович Есенин (Jeszenyin S. A. – S. A. Jesenjin) Черный человек – A fekete ember – Crni čovek



Сергей Александрович Есенин (S. A. Jeszenyin) – (1895 – 1925)

Черный человек

Друг мой, друг мой,
Я очень и очень болен.
Сам не знаю, откуда взялась эта боль.
То ли ветер свистит
Над пустым и безлюдным полем,
То ль, как рощу в сентябрь,
Осыпает мозги алкоголь.

Голова моя машет ушами,
Как крыльями птица.
Ей на шее ноги
Маячить больше невмочь.
Черный человек,
Черный, черный,
Черный человек
На кровать ко мне садится,
Черный человек
Спать не дает мне всю ночь.

Черный человек
Водит пальцем по мерзкой книге
И, гнусавя надо мной,
Как над усопшим монах,
Читает мне жизнь
Какого-то прохвоста и забулдыги,
Нагоняя на душу тоску и страх.
Черный человек
Черный, черный!

"Слушай, слушай, -
Бормочет он мне, -
В книге много прекраснейших
Мыслей и планов.
Этот человек
Проживал в стране
Самых отвратительных
Громил и шарлатанов.

В декабре в той стране
Снег до дьявола чист,
И метели заводят
Веселые прялки.
Был человек тот авантюрист,
Но самой высокой
И лучшей марки.

Был он изящен,
К тому ж поэт,
Хоть с небольшой,
Но ухватистой силою,
И какую-то женщину,
Сорока с лишним лет,
Называл скверной девочкой
И своею милою.

Счастье, - говорил он, -
Есть ловкость ума и рук.
Все неловкие души
За несчастных всегда известны.
Это ничего,
Что много мук
Приносят изломанные
И лживые жесты.

В грозы, в бури,
В житейскую стынь,
При тяжелых утратах
И когда тебе грустно,
Казаться улыбчивым и простым -
Самое высшее в мире искусство".

"Черный человек!
Ты не смеешь этого!
Ты ведь не на службе
Живешь водолазовой.
Что мне до жизни
Скандального поэта.
Пожалуйста, другим
Читай и рассказывай".

Черный человек
Глядит на меня в упор.
И глаза покрываются
Голубой блевотой, -
Словно хочет сказать мне,
Что я жулик и вор,
Так бесстыдно и нагло
Обокравший кого-то.
 . . . . . . . . . . . .

Друг мой, друг мой,
Я очень и очень болен.
Сам не знаю, откуда взялась эта боль.
То ли ветер свистит
Над пустым и безлюдным полем,
То ль, как рощу в сентябрь,
Осыпает мозги алкоголь.

Ночь морозная.
Тих покой перекрестка.
Я один у окошка,
Ни гостя, ни друга не жду.
Вся равнина покрыта
Сыпучей и мягкой известкой,
И деревья, как всадники,
Съехались в нашем саду.

Где-то плачет
Ночная зловещая птица.
Деревянные всадники
Сеют копытливый стук.
Вот опять этот черный
На кресло мое садится,
Приподняв свой цилиндр
И откинув небрежно сюртук.

"Слушай, слушай! -
Хрипит он, смотря мне в лицо,
Сам все ближе
И ближе клонится. –
Я не видел, чтоб кто-нибудь
Из подлецов
Так ненужно и глупо
Страдал бессонницей.

Ах, положим, ошибся!
Ведь нынче луна.
Что же нужно еще
Напоенному дремой мирику?
Может, с толстыми ляжками
Тайно придет "она",
И ты будешь читать
Свою дохлую томную лирику?

Ах, люблю я поэтов!
Забавный народ.
В них всегда нахожу я
Историю, сердцу знакомую, -
Как прыщавой курсистке
Длинноволосый урод
Говорит о мирах,
Половой истекая истомою.

Не знаю, не помню,
В одном селе,
Может, в Калуге,
А может, в Рязани,
Жил мальчик
В простой крестьянской семье,
Желтоволосый,
С голубыми глазами...

И вот стал он взрослым,
К тому ж поэт,
Хоть с небольшой,
Но ухватистой силою,
И какую-то женщину,
Сорока с лишним лет,
Называл скверной девочкой
И своею милою"

"Черный человек!
Ты прескверный гость.
Это слава давно
Про тебя разносится".
Я взбешен, разъярен,
И летит моя трость
Прямо к морде его,
В переносицу...
. . . . . . . . . . . . .

...Месяц умер,
Синеет в окошко рассвет.
Ах ты, ночь!
Что ты, ночь, наковеркала?
Я в цилиндре стою.
Никого со мной нет.
Я один...
И разбитое зеркало...

A fekete ember

Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez?
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.

Fejem fülemmel úgy integet, mint
szárnyaival madárka,
nyakán: féllábon állni,
ereje nincs tovább.
Fekete ember,
feketén fekete,
fekete ember
telepszik mellém az ágyra,
fekete ember
nem hagy aludni éjeken át.

Fekete ember
ujjával ocsmány könyvbe tapadva
fölibém hajlik, akár
halott fölé a pap,
s holmi dőre pimasznak a sorsát
olvassa, varrja nyakamba.
Bánatba, kínba taszítana csak,
feketén fekete,
fekete ember.

"Hallod-e, halld -
mormogja nekem -,
e könyvben sok remek eszmét,
terveket látok.
Ez az ember
oly földön élt, melyen
a legszörnyetegebb nép:
betörők, sarlatánok.

Decemberben náluk
ördögi tiszta a hó,
rokkájuk a hóviharok
vígan fonogatják.
Emberünk, bár kalandor, bohó,
de nemében rangos,
valódi nagyság.

Elegáns ő és
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek,
volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett.

Jó sors - magyarázta -, csak ott van,
hol kéz és elme ügyes.
Balsors űzi mind,
ki szivében szerény, aki félszeg.
Sebaj hát, bármi
sok kínt szerez
hazug tetetése a
csalfa beszédnek.

Jöhet szél, zivatar,
mindennapi fagy,
bármily vereség
fájdalma gyötörjön,
míg kifelé derűs, egyszerű vagy,
művész, ragyogóbb nincs nálad a földön."

"Te fekete ember,
tovább olvasni ne merd!
Nem vagy lélekbúvár,
hogy bensőmben kotorássz.
Mi közöm botrányos
költőd életéhez?
Kérlek, vidd a könyvet,
szórakoztass vele mást!"

A fekete ember
szemrehányón néz felém,
mintha kék okádás
törne át tekintetén,
s mintha mondaná rám:
betörő
zsivány vagyok,
szemtelen-pimaszul itt
kiraboltam valakit.
............................

Pajtás, pajtás,
nyomorult betegen sínylődöm.
Nem is értem okát se, miféle baj ez.
Hol szél fütyörész
a letarlott puszta mezőkön,
majd, mint az ősz a cserést,
agyamat beszitálja a szesz.

Fagyos éjszaka.
Keresztútak néma magánya.
Ablakból nézem, a házba
vendég se jön, se barát.
Tele van szórva a síkság
permetegen-puha mésszel.
Vonuló lovasokként
kertembe gyűltek a fák.

Valahol baljós
éji madár zokog egyre.
Falovasok léptének
kopogó zaja csendbe merül.
S ím a fekete ember
cilinderét megemelve,
hanyagon szétnyitva zakóját,
székembe újra leül.

"Hallj ide, halld!" -
hörög és arcomba mered,
folyton, folyvást
közelít elébem. -
Sose láttam csirkefogót,
kinek ily meddőn,
ily ostoba-mód kell
gyötrődnie ébren.

De talán nem is így van!
Hisz holdas az ég.
Mi kellene hát,
mire vársz, te mimóza, te álmatag?
Tán bizony ő jön titokban,
vastag-combu babád,
s zengetni fogod előtte
fülledt, epedő dalu lantodat?

Haj, imádom a mókás
költők seregét!
Körükben mindig hallok
kedvemre való történeteket.
Kamaszlány figyel eképp
vadüstökű szörnyű tanárra;
világról szól az, ám a szavából
sóvár nemi vágya remeg.

Már nem tudom merre, de
volt egy falu,
Kalugában talán, vagy
Rjazany-vidéken,
jámbor paraszti
családban élt ott egy fiu,
lenhaja volt, és ragyogott szeme kéken...

S lett siheder ifjú,
költő ráadásul,
nem szálfa-magos, de
amúgy jó markos gyerek.
Volt neki valami nője,
negyvenen is tán túl,
kit hol cemendének, hol meg
kedvesének nevezett."

"Fekete ember, te
leggaládabb jövevény,
régtől övez téged
zord gyalázatod híre.
Bősz dühömben végül
sétapálcám kapom én,
s vágom egyenest pofádba,
orrod tövibe..."
.................................

... Kihúnyt a hold.
Hajnal kék fénye dereng.
Ó éj, mi mindent
taposol te el éjszaka?
Cilinderesen állok.
Nincs más idebent,
csak én egyedül...
s a tükör bezuzott fala...

Fordította: Fodor András

Crni čovek

Prijatelju moj, prijatelju moj,
bolestan sam mnogo, mnogo!
Sam ne znam otkuda dođe ovaj bol.
Valjda što vetar pišti nad pustim poljima,
vetar iznemogo,
il' što ko on šumu u septembru,
Pustoši i mozak — alkohol.

Glava moja maše ušima,
ko kril'ma ptica bleda.
Na vratu su joj noge
što gube sve više moć.
Crni čovek
crni, crni.
Crni čovek
na krevet mi seda.
Crni čovek mi ne da —
da zaspim svu noć.

Crni čovek
vuče prstom po odvratnoj knjizi
i, mrmljajuć nada mnom
ko nad umrlim monah,
čita mi život
o probisvetu i nekoj kulizi,
zadajuć duši tugu i strah.
Crni čovek,
crni, crni!

— Počuj, počuj —
mrmlja mi i veli —
mnogo je u knjizi
misli bez mana.
Taj čovek je
živeo u zemlji
najodvratnijih
hulja i šarlatana.

U decembru, u zemlji toj
sneg je đavolski čist,
i mećave počinju
prela, bez jeda.
Bio je taj čovek avanturist
veliki
i prvoga reda.

Bio je divan,
uz to poeta,
mada s nevelikom
al' ozbiljnom snagom,
i neku ženu
od preko četrest leta,
zvao je laficom
i svojom dragom.

"Sreća je — zboraše on —
veština uma i ruku.
Sve nevešte duše
nesrećne su, ko cvetovi.
Ne mari ništa,
što veliku muku
zadaju skrhani
i lažni gestovi.

U oluji, u buri,
kraj nedaća svih,
uz teške gubitke
i uz tugu kletu
biti nasmejan, prirodan, tih —
najveća je umetnost na svetu."

— Crni čoveče!
Dosta. Kakva šala!
Ne zabadaj svud nos,
i zato ne presedaj!
Našto mi život
pesnika od skandala!
Drugom ti to, brajko,
čitaj i pripovedaj.

Crni čovek me gleda,
uporno pogled mu kulja.
Već je i skrama plava
tiho na oči pala —
ko da mi reći želi,
da sam lopuža, hulja,
koja je nemilosrdno
nekoga opljačakala.
....................

Prijatelju moj, prijatelju moj,
bolestan sam mnogo, mnogo!
Sam ne znam otkuda dođe ovaj bol.
Valjda što vetar pišti nad pustim poljima,
vetar iznemogo,
il' što ko on šumu u septembru,
pustoši i glavu — alkohol.

Noć, puna mraza.
Raskršća pokoj gluv.
Sam sam kraj okna,
ne čekam ni gosta, ni druga.
Svu ravan pokrio
krečnjak prtinast, suv,
i drveta, ko konjanici,
u vrtu stoje sred kruga.

A negde ptica plače,
noćna, zloslutna, bleda.
Drveni vitezi seju
kopitom topot lak.
I opet onaj crni
u naslonjaču mi seda,
podignuv svoj cilinder
i zabaciv nemarno frak.

— Počuj, počuj! —
Krklja mi u lice i klima,
i naginje se
sve više, pogledom prati —
Ne videh nikoga dosad
međ podlacima
da tako nepotrebno
od nesanice pati.

Ah, recimo, grešim!
Jer mesečina je "bona".
Zar još dodati nešto
svetu sna, uz mimiku?
Možda će okruglih bedara
tajno doći "ona",
da joj čitaš svoju
trulu i tešku liriku.

Ah, volim pesnike!
Divan svet i svita.
U njima uvek nalazim
romane znane i bolne —
kako čupavoj studentkinji
dugokosa rita
priča o svetovima,
dršćuć od strasti polne.

Ne znam, ne pamtim,
u jednome selu,
možda u Kalugi,
Rjazanu, snu, javi,
življaše mališan
u kući seljačkoj
žutih vlasi
i očiju plavi...

I porastao je,
uz to poeta,
mada s nevelikom,
al' ozbiljnom snagom,
i neku ženu
od preko četrest leta,
zvao je laficom
i svojom dragom.

— Crni čoveče!
Ti si gost strašna soja.
O tebi kruži davno
ta slavna mrska.

Besan sam, razjaren,
i leti palica moja
pravo u njušku
da mu nos razmrska.
.......................

Umro je mesec.
Svitanje u oknu drema.
Ah, ti, noći!
Šta isprede, kao ala?
Pod cilindrom sam.
Nikoga sa mnom nema.
Sam sam ...
i parčad ogledala ...

11. novembra 1925. 

Prevod: Miodrag M. Pešić




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése