Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2013. március 17., vasárnap

Forbáth Imre Románc – Romansa


Forbáth Imre – Imre Forbat
Böhönye, 1898. november 17. – Teplice, 1967. május 16.


Románc

Nagy sárga szemeiddel a napot csodálod s az elúszó felhőket
A folyóparton fekszel ajkaid között piros virággal
A világot nem érted, mely komplikált hidakat és mozdonyokat termel
S hideg geometriákat. A kezed az arcomon kutat kiváncsian
Szememet, szájamat tapintod, fogaimat számolod, nyelvemet húzogatod
majd saját testedet kutatod, csodálkozol kemény mellbimbóidon
Mik csiklandósak s barnák s a bodor hajzatot
Mely ellepi combjaid tövét s fölsikoltasz, hogy nálam nem minden olyan
Anyádra gondolsz, hullámokra, halakra, csillagokra
S hogy honnan származik a szerelem, szomorúságok és örömök
Nagy szemeidet tágra nyitva figyelsz, mint tigris a dzsungel sötétjét
Vagy mint gyermek figyel tüzet, mely egyre lángolóbb, őrültebb, vörösebb
Hogy énekel egyszerre minden : szél, folyam és felhők
Szétzilált hajunk összebogozódik, kezeink egymást fogvatartják
Hogy megálljon a föld, hogy el ne múljon a száguldó idő
A pipacsok vörös nyelvet öltögetnek, embermagasságra nőtt a gyom
Körülöttünk : térben, vérben és húsban egymáséi vagyunk
Magányosak, mint Ádám és Éva voltak e bolond ősi csillagon. . .
Elmúlt a láz, elernyedtek ágyékaink, lehervadt egymásról kezünk
Már idegenek vagyunk, külön ajkakkal és démonokkal
A folyóparton fekszel mozdulatlanul, ajkaid között piros virággal
Melyből néhány szirom lehullott – nagy sárga szemedet lankadtan lehunyod.

Romansa

Velikim, žutim očima se diviš suncu, plovećim oblacima,
Grickajući crven cvet odmaraš se na obali reke,
Ne shvataš svet koji komplikovane mostove i mašine stvara
I hladne geometrije. Ruke ti znatiželjno pretražuju
Moje lice, oči, usne opipavaš, zube brojiš, jezik povlačiš,
Pa vlastito telo ispituješ. Čudiš se tvrdim bradavicama
Koje su škakljive i smeđe i kudravoj kosi
Koja ti koren butina prekriva i vrisneš, kod mene nije sve tako.
Na majku misliš, na valove, ribe, zvezdano nebo,
I na to, odakle potiču tuga, radost i ljubav.
Raširenim, velikim očima promatraš, kao tigar tamu džungle,
Ili kao dete vatru koja sve više plamti, žari, postaje luđa
Kako svi zajedno pevaju: vetar, reka, oblaci,
Mešaju nam se raspuštene kose, naše ruke se zarobljeno drže,
Nek stane zemlja, nek se zaustavi prolaznost vremena,
Bulke crvene jezike plaze, oko nas do visine glave je narastao
Korov: sjedinjeni smo u prostoru, krvi, mesu
I samotni kao Adam i Eva na toj ludoj, prastaroj planeti…
Prošla je groznica, mlohava su nam nedra, s naših tela uvenulo otpadaju ruke,
Stranci smo već, razdvojenih usana i demona
Sa crvenim cvetom u usnama nepomično ležiš na obali reke,
Latice polako otpadaju – klonulo zatvaraš velike, žute oči.

Prevod: Fehér Illés

Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
                                            Családi kör, Novi Sad.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése