Juhász Ferenc – Ferenc Juhas (Szklenár András festménye)
Biatorbágy, 1928. augusztus 16. –
Mámor
Az Oroszlán jegyében
születtünk mindketten,
amikor aszalódik a fű a sírokon,
és a madarak pilledten dadognak,
a sár varangyokkal kipattog,
mint a hülyék lágy arca,
s a folyóban annyi hal feszül,
hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,
s este zuhog a tűzbogár,
hogy egy tábla fénnyé áll össze a tér,
s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a Tejút
a fülledt föld felett,
s a csillagok
rakásra hányt peték
a boldog űrben,
s a hold is akkora,
hogy az már kimondhatatlan,
s a napraforgók árnyéka töményebb,
mint a feketemárvány Krisztusfejek.
Az Oroszlán jegyében
a nyár villámkoronája: szerelmünk.
A tücskök óriás fekete trombiták
és, mint az ökrök a sáskák.
Az ég elborult,
a kő-lombos magasság
zizeget tűz-ágaival,
csattogott az ég arany-fogsora,
tépett dühöngő arany-metszőfoga
fát, barmot, embert,
a kazlak robbanva égtek,
s dörgött a láng piros pamatban,
mint a cella fuvallata,
mint bikák fujtatása jáspis-hidegben,
s ömlött, mint a próféta-átok
a tűz, a víz, a jég,
a folyók medrükből zihálva kimásztak,
s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal
a tántorgó fekete áradatba,
s falvakat vert pocsékká
kénes könnycseppje a nyárnak,
a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal,
vér verte ki a tőkét,
csontokra vedlett a szőlő
s holt madár, gyík és hangya
hevert nyálkás tövében,
s a földre borulva feküdt a csősz,
a megvénült ég kihullott fogai alatt,
s a csontváz-világ
derékig állt a könnyező jégben.
Az Oroszlán jegyében
fogunk meghalni majd?
Együtt és nem magányosan,
s akkor egy percre a Mindenség megáll,
és bénult arccal motyog az égre
e penész-bolygó árva lakója,
megfagy a lombok zöld beszéde,
a vadak az erdőből tolongva kifutnak,
csatakos szüggyel makogva megállnak,
fácán és róka, sas és szarvasbika,
farkas és harkály együtt sírnak.
E tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra,
a tűzhányóknak tüdővésze lesz
és dühös üstökösök nyargalásznak,
mint megbomlott agy gondolatai,
szikrázó lényüket a semmibe cibálva,
mert hiába gyömködné a nyelv anyagába,
mint hullamosó a holtat halotti ruhába.
Mert ezt már nem lehet kimondani.
Zanos
U znaku Lava
smo se rodili oboje,
kad se na grobovima trava suši
i ptice mucajući glasaju,
kal u kraste ispuca
kao meko lice kretena,
a u rekama ribe se toliko napinju
da livade perjasti valovi vlaže,
polja navečer
svici u jedinstvenu buktinju pretvore,
gmaz sjajnih krljušti, Kumova Slama, hropćući puzi
nad zagušljivom zemljom,
a zvezde
nagomilana su jaja
u sretnom svemiru
i mesec je toliki
da je to već neizrecivo,
a senke suncokreta su gušće
od crnih mramornih glava Hrista.
U znaku Lava
letnji venac gromova: naša je ljubav.
Ogromne crne trube zriču
gorostasnih cikada.
Naoblačilo se,
visine kamenih krošnji
vatrenim granama šušte,
škljocaju zlatna zubala neba,
besni, zlatni očnjaci trgaju
šumu, marvu, čoveka,
stogovi u vatri grokću,
kao dahtanje bika u mrazu jaspisa
kao uzdah sužnja
grmi plamen na užarenoj sofi
i kao kletva proroka proleva se
vatra, voda i led,
reke se besno klone svojih korita,
zadimljenih nozdrva konji se guše
u teturanju crne bujice,
zaseoci razrušeni
sumpornim suzama leta,
u zgrušanim dronjcima teče krv sa brda,
izbija na čokotima,
grožđe do kostiju ogolelo,
i ptica, gušter i mrav mrtvi
leže uz sluzavo korenje,
srušen, na zemlji leži lugar
ispod ispalih zuba ostarelog leta
i kostur-svet
do struka stoji u suznom ledu.
U znaku Lava
ćemo i umreti?
Zajedno, a ne usamljeno,
i onda na trenutak zastaje Svemir
i skamenjenim licem mrmlja prema nebu
samotnik te memljive planete,
mrzne zeleni govor lišća,
zveri panično beže iz šume,
kaljavim bedrima mucajući zastaju,
fazan i lisica, orao i jelen,
vuk i detlić zajedno plaču.
To more kita, tuljana, polipa bljuje na mesec,
krateri jektiku dobijaju
i besne komete jure
kao misli poremećenog uma
vukući vlastita neobuzdana bića u ništa,
jer zalud bi to gomilao u materiju jezika
kao mrtvozornik mrtvaca u samrtno odelo.
Jer to već izgovoriti se ne da.
Prevod: Fehér Illés
Objavljeno: Ezüst híd – Srebrni most (2011)
Családi kör, Novi Sad
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése