John Keats
London, 31 October 1795 – Rome, 23 February 1821
Illustration by Julian Peter
La belle Dame sans merci
Ah, what can ail thee, wretched wight,
Alone and palely loitering?
The sedge is withered from the lake,
And no birds sing.
Ah, what can ail thee, wretched wight,
So haggard and so woe-begone
The squirrel's granary is full,
And the harvest's done.
I see a lily on thy brow
With anguish moist and fever dew,
And on thy cheek a fading rose
Fast withereth too.
I met a lady in the meads,
Full beautiful, a faery's child:
Her hair was long, her foot was ligh,
And her eyes were wild.
I set her on my pacing steed,
And nothing else saw all day long;
For sideways would she lean, and sing
A faery's song.
I made a garland for her head,
And bracelets too, and fragrant zone;
She looked at me as she did love,
And made sweet moan.
She found me roots of relish sweet,
And honey wild, and manna dew,
And sure in language strange she said,
"I love thee true!"
She took me to her elfin grot,
And there she gazed and sighed deep,
And there I shut her wild, sad eyes---
So kissed to sleep.
And there we slumbered on the moss,
And there I dreamed, ah! woe betide,
The latest dream I ever dreamed
On the cold hill side.
I saw pale kings, and princes too,
Pale warriors, death-pale were they all;
Who cried---"La belle Dame sans merci
Hath thee in thrall!"
I saw their starved lips in the gloam,
With horrid warning gaped wide,
And I awoke and found me here,
On the cold hill side.
And that is why I sojourn here,
Alone and palely loitering,
Though the sedge is withered from the lake,
And no birds sing.
Illustration by Wawrick Goble
La belle Dame sans merci
Mi lelhetett, szegény fiú?
Magadba bolygasz, sáppadón. -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.
A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.
Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.
Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
Majd gyűjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.
És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.
Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La belle Dame sans merci
büvölt el így!"
És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyílni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,
És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.
Magadba bolygasz, sáppadón. -
Madár se zeng már, kókkadoz
a nád a tón.
Mi lelhetett, szegény lovag?
hogy arcod bánattal csatás? -
A mókus csűre tellve, kész
az aratás.
A homlokodon liliom,
lázharmat, nedves fájdalom:
s arcod szegény rózsája is
fonnyad nagyon.
Egy hölgyet láttam a mezőn,
szépnél szebbet, tündérleányt:
a haja hosszú, lába hab
és szeme láng.
Kötöztem néki koszorút,
kösöntyüt, illatos övet:
s lám, édesen nyögell felém
és rám nevet.
Lépő lovamra ültetém,
szemem egész nap rajta volt:
ő tündérnótát énekelt
s felém hajolt.
Majd gyűjtött manna-harmatot,
vadmézet s ízes gyökeret
s szólt idegen nyelven, talán
azt hogy szeret.
És tündérbarlangjába vitt
és sírt, nagyon, sóhajtozott:
s én négy csókkal vad, vad szemét
lezártam ott.
S álomba dúdolt engemet
s akkor álmodtam - jaj! talán
utolsó álmom - a hideg
domb oldalán.
Sok királyt láttam, herceget,
arcuk sápadt, szemük írígy,
s szóltak: "La belle Dame sans merci
büvölt el így!"
És láttam éhes ajkukat
szörnyű intéssel nyílni rám:
és fölriadtam a hideg
domboldalán,
És jaj! ezért időzöm itt
magamba bolygva, sáppadón:
bár nincs madárdal, s kókkadoz
a nád a tón.
Fordította: Babits Miháy
Illustration by Crystal Rose
La belle dame sans merci
Was fehlt dir doch, du armer Wicht,
Was schweifst du einsam bleich umher?
Das Schilf ist längst schon welk, es singt
Kein Vöglein mehr.
Was fehlt dir doch, du armer Wicht;
Was bist du so verhärmt und krank?
Des Eichhorns Speicher ist gefüllt,
Die Ähre sank.
Eine Lilie blüht auf deiner Stirn,
Betaut von Fieber, Not und Qual,
Die Rosen deiner Wangen sind
Verwelkt und fahl.
»Ein Fräulein traf im Hag ich an,
War schön, wie nur ein Feenbild,
Ihr Haar war lang, ihr Schritt war leicht,
Ihr Blick war wild.
Ich hob sie auf mein schreitend Roß,
Und seitwärts lehnte sie und sang;
Nun sah ich nichts als sie im Tag –
Viel Stunden lang.
Ich flocht ihr einen Kranz aufs Haupt
Und duftigen Kranz um Brust und Arm,
Sie dankte mir mit Blick und Wort
So süß und warm.
Sie suchte saftiges Wurzelwerk,
Wildhonig, Manna-Tau für mich
Und sagte mir in fremdem Laut:
Ich liebe dich.
Sie nahm mich in ihr Grottenschloß
Und sah mich an und seufzte tief.
Ich küßte ihr die Augen zu,
Sie lag und schlief.
Dort schlief auch ich im Moose ein,
Da träumte mir ein Traum so bang,
Der letzte Traum, den ich geträumt
Am Hügelhang.
Sah Könige, Fürsten, Ritter stehn –
So bleich, wie Tod nur bleich sein kann –
Sie schrien: La belle dame sans merci
Hat dich im Bann!
Aus klaffend offnem Totenmund
Der schauerliche Warnruf drang.
Ich wachte auf und fand mich hier
Am Hügelhang.
Und darum irr ich einsam hier
Und bleich im welken Schilf umher,
Obgleich ich weiß, es singt schon längst
Kein Vöglein mehr.«
Übersetzung: Gisela Etzel
Illustration by Over Jasmijn
La belle Dame sans merci
Samotni, bledi, viteže, čuj me,
kud bludi korak tvoj?
Jezerom već su trske suve,
minuo ticâ poj.
Viteže nesrećni, o šta te muči,
kakav te skoli jad?
Veverica već je lešnike zbrala,
prestade poljska rad.
Na čelu tvome ja ljiljan vidim,
groznice vlažan dar,
na obrazima klonulu ružu,
usahnu sva joj čar.
– Ja gospu sretoh poljima ovim,
prelepu, vile kći,
dugačkih vlasi i hoda laka,
divljina okom joj zri.
Ispletoh venac za čelo njeno,
grivne i mirisan pâs,
ona me pogleda čežnjivim okom,
zajeca blag joj glas.
Popeh je tada na vranca moga,
slep za sav božji svet,
povita stasa pevaše pesmu,
vilinskih reči splet.
Korenja dade mi i divljeg meda,
i rose pitku slast,
i stranim jezikom prozbori meni:
ti si sva moja strast!
Vilinskoj špilji povede mene,
uzdah iz grudi gna,
i divlje oči, tužne joj oči
celivah sve do sna.
I tu sanjasmo na mahovini,
i snih, vaj srcu mom!
poslednji sanak koji prosanjah
na bregu ledenom.
Kraljeve, ratnike, kneževe videh.
Bleđi od smrti svi,
vikahu: „Zanavek zarobi tebe
la belle Dame sans merci!”
Njine otpale usne u tami
zijahu pretnjom zlom,
iz sna se prenuh i videh – ležim
na lednom bregu tom.
I eto zašto samotnom, bledom,
sad bludi korak moj,
mada su jezerom trske već suve
i ticâ minu poj.
Prevod: Vladeta Košutić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése