John Keats
London, 31 October 1795 – Rome, 23 February 1821
Ode on a Grecian Urn
Thou still unravish’d bride of quietness,
Thou foster-child of Silence and slow Time,
Sylvan historian, who canst thus express
A flowery tale more sweetly than our rhyme:
What leaf-fringed legend haunts about thy shape
Of deities or mortals, or of both,
In Tempe or the dales of Arcady?
What men or gods are these? What maidens loth?
What mad pursuit? What struggle to escape?
What pipes and timbrels? What wild ecstasy?
Heard melodies are sweet, but those unheard
Are sweeter; therefore, ye soft pipes, play on;
Not to the sensual ear, but, more endear’d,
Pipe to the spirit ditties of no tone:
Fair youth, beneath the trees, thou canst not leave
Thy song, nor ever can those trees be bare;
Bold Lover, never, never canst thou kiss,
Though winning near the goal – yet, do not grieve;
She cannot fade, though thou hast not thy bliss,
For ever wilt thou love, and she be fair!
Ah, happy, happy boughs! that cannot shed
Your leaves, nor ever bid the Spring adieu;
And, happy melodist, unwearièd,
For ever piping songs for ever new;
More happy love! more happy, happy love!
For ever warm and still to be enjoy’d,
For ever panting and for ever young;
All breathing human passion far above,
That leaves a heart high sorrowful and cloy’d,
A burning forehead, and a parching tongue.
Who are these coming to the sacrifice?
To what green altar, O mysterious priest,
Lead’st thou that heifer lowing at the skies,
And all her silken flanks with garlands drest?
What little town by river or sea-shore,
Or mountain-built with peaceful citadel,
Is emptied of its folk, this pious morn?
And, little town, thy streets for evermore
Will silent be; and not a soul to tell
Why thou art desolate, can e’er return.
O Attic shape! Fair attitude! with brede
Of marble men and maidens overwrought,
With forest branches and the trodden weed;
Thou, silent form! dost tease us out of thought
As doth eternity: Cold Pastoral!
When old age shall this generation waste,
Thou shalt remain, in midst of other woe
Than ours, a friend to man, to whom thou say’st,
„Beauty is truth, truth beauty, – that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.”
Óda egy görög vázához
Oh, tűnt derűk arája, íme még
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
óh, lombdiszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek ? vagy harc sodra kél?
Sip andalog? dob döng? kéj láza fáj?
Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!
Óh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég…
Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már…
Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
óh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!
itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
s mesélsz: füzérid közt rajzos regék
lágy dalnál édesebb lejtése leng:
óh, lombdiszed közt mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föld? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek ? vagy harc sodra kél?
Sip andalog? dob döng? kéj láza fáj?
Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifju! nótád tündér lomb alatt
örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
bár oly közel, édes célt mégsem ér,
ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!
Óh, boldog lombsor, el nem száradó,
melynek a tavasz búcsút sohsem int,
óh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
fújván örök sipod szived szerint,
s óh, százszorosan boldog szerelem,
örökre hév s örök örömre kész,
zsibongó, zsenge vágy: még! egyre még!
– Mily más a bús, halandó gyötrelem,
melytől a szív megundorúl s nehéz
s a nyelv kiszárad és a homlok ég…
Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
szelíd üszőt, amely bődülve lép
s borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
partján, vagy békés várövü hegyen
tárt utcákkal e jámborokra vár?
– Óh, kicsi város, néped elhagyott
s közűlük hírt regélni nem megyen
csöndedbe vissza soha senki már…
Óh, antik karcsuság, szelíd ivek,
márványfiúk s lányok kecses köre,
óh, sűrü ágak, eltiport füvek,
óh, formák csöndje, anda gyönyöre
az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
te megmaradsz s mig új jajokkal ég
az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
„A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose
áhítsatok mást, nincs főbb bölcseség!
Fordította: Tóth Árpád
Illustration by Nicholas Danby
Ode auf eine griechische Urne
Liebkeusche Braut der steten Stille du,
Du Pflegekind von Tag und Tag und Schweigen!
Welch blumiges Waldgeschichtchen schilderst du –
Und sagst es süßer als ein Reimereigen?
Welch blattumrankte Mär umstreicht dein Rund
Von Göttern oder Menschen oder beiden
In Tempe oder in Arkadiens Hängen?
Wer sind sie, die an Mädchenangst sich weiden?
Was jagt so toll? Was ringt und flieht so bunt?
Welch Flötenlied? Welch lustberauschtes Drängen?
Gehörtes Lied ist süß, doch süßer ist
Ein ungehörtes: sanfte Flöte, weiter!
O wie du, klanglos, mehr als köstlich bist,
Du geisterhaft-lautlosen Lieds Begleiter!
Nie kannst du, Jugend, lassen von dem Sang,
Wie nie die Bäume hier ihr Laub verlieren;
Du keck Verliebter, nie, nie kannst du küssen,
So nah du auch dem Ziel – doch sei nicht bang:
Nie welkt sie! Wirst du auch entbehren müssen,
Wird Liebe dich und Schönheit sie stets zieren.
Glücklicher Baum in ewiger Frühlingszeit,
Nie sinken deiner Zweige Blätter nieder.
Glücklicher Sänger, ohne Müdigkeit
Für immer flötend immer neue Lieder!
Und Liebe, Liebe, voll von größerem Glück:
Für immer heiß und der Erfüllung harrend,
Du immer jagende, du immer junge!
Wie steht vor dir lebendige Gier zurück,
Die Herzen satt macht, im Genuß erstarrend,
Die Hirn erhitzt und dürr versengt die Zunge!
Und wer sind diese mit dem Priester hier
Und jener Färse? Welcher Gottheit danken
Im Grünen sie mit schönstem Opfertier,
Dem Kränze blühen um die seidnen Flanken?
Welch kleine Stadt an Fluß, in Bergeshain,
An Seestrand, Stadt mit Burg zu Wehr und Frieden.
Steht diesen frommen Tag mit leeren Gassen?
Du kleine Stadt wirst ewig stumm nun sein,
Denn keinem wird die Heimkehr je beschieden,
Dir kundzutun, warum du so verlassen.
O attische Form, so schön wie nie erschaut,
Um die sich marmorn Mann und Mädchen ranken,
Mit vollen Zweigen und zertretnem Kraut,
Schweigende Form! du rufst in uns Gedanken,
Wie Ewigkeit es tut: kalt Schäferspiel!
Sind wir mit unserm Leid dahin, so findest
Du andres Leid und wirst in Kümmernissen
Den Menschen trösten, dem du dies verkündest:
»Schönheit ist Wahrheit, Wahr ist Schön!« – Nicht viel,
Nur dies weißt du – und brauchst nicht mehr zu wissen.
Übersetzung: Gisela Etzel
Illustration by Evan Murray
Oda grčkoj urni
Ti večno nevina, nevesto spokoja!
Odojče tišine i sporih časova,
ti, pevaču šumski, što kroz usta tvoja
Navire poj lepši od naših stihova:
kakva bajka cvetna oko tvojeg boka
ovi u dolini Arkadije zlatne
bogove i smrtne ljude u isti mah?
Ljudi i bogovi ko su? Nepodatne
device te ko su? Beg, bitka žestoka?
Kakve su to frule? Kakav zanos plah?
Pesme što čujemo drage su, al draže
još su nečuvene, i stog nek zaječi,
frule, ne za uvo već što može blaže,
svirka duhu našem sa pesmom bez reči.
Pod stablima nećeš, o mladiću lepi,
stati s pesmom, niti stabla će da mru:
smeli ljubavniče, blizu svrhe ti si,
a ne ljubiš dragu, no zato ne strepi,
volećeš večito večno mladu nju.
Srećne, srećne grane! Nikad lišće vedro
neće vam proleću reći zbogom žalno;
o sviraču srećni, nesmoren i štedro,
sviraćeš na fruli nove pesme stalno;
večna ljubav, večna, srce nek prevlasti,
uvek strasno i za uživanje orno!
Večno zadihana, večno mlada žuđ,
slobodna od iga svake ljudske strasti
kad nam srce klone gorko i umorno,
a orosi čelo grozničava stud.
Ko su ljudi ti što u hram idu trajno?
Kojem žrtveniku, žrecu tajanstveni,
vodiš tu junicu što muče očajno,
svilenih bokova cvećem okićenih?
Gradić pokraj reke il na žalu što je,
il na bregu s mirnim zamkom u samoći,
tog smernoga jutra što napušten bi?
O gradiću, večno uličice tvoje
biće tihe... niko nikad neće doći
da nam kaže zašto pust ostade ti.
Grčko remek-delo! Sa jasnim držanjem
devicâ i ljudi koji mramor diče,
s ugaženom travom i sa šumskim granjem;
mućiš misli naše, ćutljivi obliče,
kao večnost. Hladna pastoralo, traješ, –
dok smrt pokolenjâ lišava života
kao svedok večni slušajuć tuđ vaj –
da čoveku kažeš prijateljski da je
lepota istina, istina lepota,
i to je na zemlji sve, čoveče, znaj.
Prevod: Vladeta Košutić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése