John Keats To Autumn – Az őszhöz – An die Herbstzeit – Oda jeseni



John Keats

London, 31 October 1795 – Rome, 23 February 1821

Manuscript page 1

To Autumn

Season of mists and mellow fruitfulness,
Close bosom-friend of the maturing sun;
Conspiring with him how to load and bless
With fruit the vines that round the thatch-eves run;
To bend with apples the moss'd cottage trees,
And fill all fruit with ripeness to the core;
To swell the gourd, and plump the hazel shells
With a sweet kernel; to set budding more,
And still more, later flowers for the bees,
Until they think warm days will never cease,
For Summer has o'er-brimm'd their clammy cells.

Who hath not seen thee oft amid thy store?
Sometimes whoever seeks abroad may find
Thee sitting careless on a granary floor,
Thy hair soft-lifted by the winnowing wind;
Or on a half-reap'd furrow sound asleep,
Drows'd with the fume of poppies, while thy hook
Spares the next swath and all its twined flowers;
And sometimes like a gleaner thou dost keep
Steady thy laden head across a brook;
Or, by a cyder-press, with patient look,
Thou watchest the last oozings hours by hours.

Where are the songs of Spring? Ay, where are they?
Think not of them, thou hast thy music too,-
While barred clouds bloom the soft-dying day,
And touch the stubble-plains with rosy hue;
Then in a wailful choir the small gnats mourn
Among the river sallows, borne aloft
Or sinking as the light wind lives or dies;
And full-grown lambs loud bleat from hilly bourn;
Hedge-crickets sing; and now with treble soft
The red-breast whistles from a garden-croft;
And gathering swallows twitter in the skies.

Manuscript page 2

Az őszhöz

Halk párák s édes ízek évszaka
Jössz s hű híved, a sárga nap örül
És összefogtok s dús fürtök soka
Csügg a szőlőn a nádtetők körül,
Vén alma-ágat áldott súly töret
S zamat tölt minden őszi magvakat,
Dinnye dagad, feszül édes bele
A mogyoróknak s száz bimbó fakad:
Késő virág, minőt a méh szeret,
S már azt hiszi: örök méz-szüret,
Bár nyári sejtje csordultig tele.

Ki nem látott még téged? Kiszököm
S megleslek gyakran csűrök közelén,
Ülsz gondatlan a téres küszöbön
S hajad lágyan leng a cséplés szelén,
Vagy épp aratsz s halk mákillat hatol
Hozzád s elaltat és nem éri már
Sarlód a szomszéd, reszkető kalászt,
Vagy főd, mint fáradt béresé, hajol
Patak tükrére s friss italra vár,
Vagy bor-prés mellett les lassú, sóvár
Szemed, hogy végső cseppig hullni lásd.

Hol a tavasz nótái? mind halott?
Mi gondod rá! van néked is zenéd:
Míg esti felleg sző be halk napot
S a tarlón rózsák színét szűri szét,
A parti fűzfák közt busongva dong
A szúnyograj, mely száll meg szétomol,
Mert kapja-ejti kényén könnyű lég,
Kövér nyáj béget s visszazeng a lomb,
Tücsök cirpel, veres begy is dalol:
Vékonyka fütty a szérűskert alól
S gyűlő fecskék zajától zúg az ég.

Fordította: Tóth Árpád

An die Herbstzeit

Du Zeit der Feuchte und der Fruchtbarkeit,

Freundin des Sonnengotts, der Reife sendet,

Mit ihm vereinigt, daß zur Süßigkeit

Des Rankenweins betaute Traube endet,

Daß Apfellast die moosigen Bäume biegt,

Daß aller Früchte Herz von Saft durchquollen,

Daß Kürbis schwillt und jede Nuß sich füllt

Mit würzigem Kern, und weicher gelber Pollen

In vielen späten Blumen wartend liegt,

Und jede Biene schwer zur Zelle fliegt,

Draus Sommers Segen schäumend überquillt.

Wer sah nicht oft in deiner Pracht dich stehn?

Sucht einer draußen, mag er wohl dich finden

Mit Lächeln über weite Speicher gehn,

Die Haare sanft bewegt von Fächelwinden,

Oder auf halbgemähtem Ackerreich.

Im Mohnduft schlafen: vor den nächsten Schwaden

Voll Blumen hält die Sense noch zurück.

Und manchmal gehst du, Ährenlesern gleich,

Quer übern Bach, den hohen Kopf beladen,

Oder du läßt den ernsten Hüterblick

Im gelben Fluß der Obstweinkelter baden.

Wo ist, ach wo, des Frühlings Finkenschlag?

O still! Musik – auch dir ist sie verliehen –

Wenn wolkenbunt verblüht der sanfte Tag

Und Rosenschatten über Stoppeln ziehen:

Dann klagt in Uferweiden das Gewimmel

Der winzigen Mücken – lebt der Wind empor,

Hebt sich der Schleier, stirbt er, sinkt der Flor –

Erwachsne Lämmer blöken laut am Bach,

Und Grillen zirpen; nun entzückt das Ohr,

Rotbrüstchens Flötensang vom Laubendach,

Und Schwalben sammeln zwitschernd sich im Himmel.

Übersetzung: Gisela Etzel

Oda jeseni

Doba magle,doba berićeta štedra,

drugo zrelog sunca omiljena ti

da skupa blaženstvom ispunite nedra

lozi oko slamnog krova što se svi:

da jabuke pognu mahovinom grane

obrasle,da sočnost u plodu se stiče:

da krupnjaju tikve,lešnik letorast

da zajezgra slatko, i da stalno niče

pozno cveće,da bi pčele užurbano

pomislile da će večno trajat dane

toplo leto što im puni saća slast.

I ko te ne vide u obilju tvom?

Ponekad pronaći može tebe svet

gde nehajno sediš na guvnu žitnome

dok ti vejalica vije vlási splet;

il na nepožnjetoj brazdi, srpa vita

štedeć upleteno cveće sa svih strana,

gde mirisom bulki opijena sniš;

katakad gde pabirčis, poljem ponosita,

prelazeći potok klasjem ovenčana;

il gde uz muljaču jabuka stišana

satima nad samotokom bdiš.

Gde su sad proleća pesme zanesene?

Al ti svoj sklad imaš, ne misli na njih:

Dok nežnu smrt dana oblaci rumene

a strništa odsjaj ružičast i tih,

tada tugovanka komaraca laka

nad vrbama lebdi, čas jače čas tiše,

po tom kako vetrić živne ili mre;

i krupna već jagnjad bleje s brežuljaka;

cvrče iz živica popci što se skriše,

crvendać iz vrta zvižduće sve više,

cvrkutavo jato lasta nebom gre.

Prevod: Vladeta Košutić