Vörösmarty Mihály (Mihalj Verešmarti)
Pusztanyék, 1800. december 1. – Pest, 1855. november 19.
A merengőhöz
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
To the day-dreamer
Where has the lustre of your eyes descended?
What do they seek in murky depths of space?
Shedding tears for an ecstasy that ended,
or the dark rose that fled without a trace?
Do apparitions on the future's veil
draw nigh with fearful pictures of dismay?
Do you distrust your fate, all wan and pale,
because you once were lost upon the way?
Look at the world and see how very few
among its millions do not weep and sigh -
daydreaming ruins life with lying view
it gazes, cross-eyed, at a painted sky.'
For what can give a man true happiness?
Fame? Treasure? Beauty? Pour these out in flood,
and greedy men will drown in their excess
with joy of spirit never understood.
He who needs roses does not wear a bower;
to stare into the sun means not to see;
he who seeks pleasure only, finds it sour;
for only temperance brings no agony.
They who are good and noble in their soul
who do not hunger in mouth-watering dearth,
whom pride and greedy fancy can't control,
Only they find a home upon this earth.
Don't look, then, to the distance dreams have shown
for the whole earth is never our estate;
only as much as we can call our own
will the wise heart accept and cultivate.
The past and future are a sea too wide
for the small farmstead of single breast;
fog-forts and dead lights flicker o'er its tide;
the lonely heart grows pale at its unrest.
If faithful gifts your present hour bestrew
with feeling, thought and love your true existence,
remain with life and what it offers you
and do not seek the fair but doubtful distance!
Don't sell serenity for coin of dreams
that will lie useless in your cozened hand -
regret will be the sum of all your schemes
if you frequent that day-dream wonderland.
Bring back, bring back your eyes' most lovely light!
Let it return now like a homing bird
that seeks its own olive branch in its flight
that branch to all sorrowful sighs preferred.
Remain among us with your youthful eyes!
Shine forth in brightness on your friend's true face!
Become his sun, high noon in all his skies,
untouched by tears in radiance and grace!
What do they seek in murky depths of space?
Shedding tears for an ecstasy that ended,
or the dark rose that fled without a trace?
Do apparitions on the future's veil
draw nigh with fearful pictures of dismay?
Do you distrust your fate, all wan and pale,
because you once were lost upon the way?
Look at the world and see how very few
among its millions do not weep and sigh -
daydreaming ruins life with lying view
it gazes, cross-eyed, at a painted sky.'
For what can give a man true happiness?
Fame? Treasure? Beauty? Pour these out in flood,
and greedy men will drown in their excess
with joy of spirit never understood.
He who needs roses does not wear a bower;
to stare into the sun means not to see;
he who seeks pleasure only, finds it sour;
for only temperance brings no agony.
They who are good and noble in their soul
who do not hunger in mouth-watering dearth,
whom pride and greedy fancy can't control,
Only they find a home upon this earth.
Don't look, then, to the distance dreams have shown
for the whole earth is never our estate;
only as much as we can call our own
will the wise heart accept and cultivate.
The past and future are a sea too wide
for the small farmstead of single breast;
fog-forts and dead lights flicker o'er its tide;
the lonely heart grows pale at its unrest.
If faithful gifts your present hour bestrew
with feeling, thought and love your true existence,
remain with life and what it offers you
and do not seek the fair but doubtful distance!
Don't sell serenity for coin of dreams
that will lie useless in your cozened hand -
regret will be the sum of all your schemes
if you frequent that day-dream wonderland.
Bring back, bring back your eyes' most lovely light!
Let it return now like a homing bird
that seeks its own olive branch in its flight
that branch to all sorrowful sighs preferred.
Remain among us with your youthful eyes!
Shine forth in brightness on your friend's true face!
Become his sun, high noon in all his skies,
untouched by tears in radiance and grace!
Translated by Watson Kirkconnell and H. H. hart
An die Sinnende
Wohin nur will dein schöner Blick entgleiten,
da er in ungewisse Ferne strebt?
Sucht er die dunkle Blume alter Zeiten,
auf der die Träne der Enttäuschung bebt?
Vielleicht siehst in der Zukunft fahlem Schleier
du dich von Schreckensbildern gar bedroht,
mißtrauen nun dem Schicksalprophezeier,
der dir ein Glück auf falschem Wege bot?
Schau dir die Welt an: Wieviel Millionen,
wenige aber, die der Tag beglückt!
Die Träumerei wird bitter uns belohnen,
die weit in die gemalten Himmel blickt.
Was könnte einen Menschen denn beglücken?
Wohlstand und Ruhm? Und wär's im Überfluß,
der Unersättliche muß dran ersticken,
und Herzensfreude ist ihm kein Genuß.
Für Sträuße trägt man keinen Wald zusammen;
wer sehn will, blickt nicht in der Sonne Strahl;
wer sich in Wollust wälzt, wird nicht entflammen:
Nur dem Bescheidnen wird kein Wunsch zur Qual.
Wer Herz und Seele menschlich will verschwenden
und wenn sein Lebensdurst nicht ganz entschwand,
wen niemals Stolz und Gier und Glanz verblenden,
nur dieser findet hier sein Heimatland.
So laß die fernsten Wünsche nur verblassen:
Die ganze Welt ist doch nicht mein und dein:
Soviel das Herz für sich vermag zu fassen,
nur soviel wird auch unser Eigen sein.
Was war, was wird - das ungeheure Wogen,
es hat in unsrer Brust zu wenig Raum;
Luftschlösser kommen hoch vorbeigezogen,
vor ihrem Glanz erschrickt des Herzens Traum.
Willst du auf etwas in der Zeit vertrauen,
willst du hier lieben, denken gut und klug,
dann mußt du in der heitern Nähe bauen,
such nicht der weiten Ferne schönen Trug.
Was du besitzest, sollst du nicht verschleudern
für Traumgeld, ungreifbar für deine Hand:
An vagen Träumen wirst du schmählich scheitern,
durch sie wird Heil in Kummer nur gewandt.
So wende deinen schönen Blick und neige
dich uns zu, wie ein Vogel wiederkehrt
nach langem Flug auf seine grünen Zweige,
nachdem die großen Wälder ihn betört.
Bleib doch bei uns mit deinen jungen Blicken.
Weck Frohsinn auf des Freundes Angesicht:
Du, Sonne, sollst den Mittag ihm beglücken,
ihm Freude geben, Kummertränen nicht.
da er in ungewisse Ferne strebt?
Sucht er die dunkle Blume alter Zeiten,
auf der die Träne der Enttäuschung bebt?
Vielleicht siehst in der Zukunft fahlem Schleier
du dich von Schreckensbildern gar bedroht,
mißtrauen nun dem Schicksalprophezeier,
der dir ein Glück auf falschem Wege bot?
Schau dir die Welt an: Wieviel Millionen,
wenige aber, die der Tag beglückt!
Die Träumerei wird bitter uns belohnen,
die weit in die gemalten Himmel blickt.
Was könnte einen Menschen denn beglücken?
Wohlstand und Ruhm? Und wär's im Überfluß,
der Unersättliche muß dran ersticken,
und Herzensfreude ist ihm kein Genuß.
Für Sträuße trägt man keinen Wald zusammen;
wer sehn will, blickt nicht in der Sonne Strahl;
wer sich in Wollust wälzt, wird nicht entflammen:
Nur dem Bescheidnen wird kein Wunsch zur Qual.
Wer Herz und Seele menschlich will verschwenden
und wenn sein Lebensdurst nicht ganz entschwand,
wen niemals Stolz und Gier und Glanz verblenden,
nur dieser findet hier sein Heimatland.
So laß die fernsten Wünsche nur verblassen:
Die ganze Welt ist doch nicht mein und dein:
Soviel das Herz für sich vermag zu fassen,
nur soviel wird auch unser Eigen sein.
Was war, was wird - das ungeheure Wogen,
es hat in unsrer Brust zu wenig Raum;
Luftschlösser kommen hoch vorbeigezogen,
vor ihrem Glanz erschrickt des Herzens Traum.
Willst du auf etwas in der Zeit vertrauen,
willst du hier lieben, denken gut und klug,
dann mußt du in der heitern Nähe bauen,
such nicht der weiten Ferne schönen Trug.
Was du besitzest, sollst du nicht verschleudern
für Traumgeld, ungreifbar für deine Hand:
An vagen Träumen wirst du schmählich scheitern,
durch sie wird Heil in Kummer nur gewandt.
So wende deinen schönen Blick und neige
dich uns zu, wie ein Vogel wiederkehrt
nach langem Flug auf seine grünen Zweige,
nachdem die großen Wälder ihn betört.
Bleib doch bei uns mit deinen jungen Blicken.
Weck Frohsinn auf des Freundes Angesicht:
Du, Sonne, sollst den Mittag ihm beglücken,
ihm Freude geben, Kummertränen nicht.
Übersetzung: Günther Deicke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése