Gérard de Nerval (Gérard Labrunie)
Paris, May 22, 1808 – Paris, January 26, 1855
Albrecht Dürer: Melencolia - Gravure sur cuivre
El Desdichado
Je suis le ténébreux, – le veuf, – l’inconsolé,
Le prince d’Aquitaine à la tour abolie :
Ma seule étoile est morte, – et mon luth constellé
Porte le soleil noir de la mélancolie.
Dans la nuit du tombeau, toi qui m’as consolé,
Rends-moi le Pausilippe et la mer d’Italie,
La fleur qui plaisait tant à mon cœur désolé,
Et la treille où le pampre à la rose s’allie.
Suis-je Amour ou Phébus ?... Lusignan ou Biron ?
Mon front est rouge encor du baiser de la reine ;
J’ai rêvé dans la grotte où nage la sirène...
Et j’ai deux fois vainqueur traversé l’Achéron :
Modulant tour à tour sur la lyre d’Orphée
Les soupirs de la sainte et les cris de la fée.
El Desdichado
Az özvegy, a sötét vigasztalan vagyok,
templomtalan kegyúr, az aquitáni herceg;
fényes lantom fölött, mert csillagom halott,
a melankólia fekete napja reszket.
Ki sírom éjjelén nyújtottad vigaszod,
kedves virágomat add vissza dúlt szívemnek,
Posillipo hegyét, a kék olasz habot
s a lugast, hol borág és rózsák keverednek.
Phoebus vagyok? Ámor? Biron vagy Lusignan?
A királynői csók ráforrt a homlokomra;
láttam fürdő szirént, grottában álmodozva...
S már kétszer keltem át az Akheron zaján,
pengetve Orpheusz lantját, hol váltva szárnyal
a szent nő sóhaja a tündér sikolyával.
Fordította: Kálnoky László
El Desdichado
Ja sam neutešen, – usamljen, – bez dana,
princ sam akvitanski koma kula pada,
Mrtva mi je zvezda, – a lutnja zvezdana
nosi crno sunce neizmernog jada.
Tešiteljko moja, sred grobnog bezdana,
vrati mi Pozilip i sva mora sada,
čardak gde je ruža s bršljanom svezana,
cvet što tužno srce opi iznenada.
Ljubav sam il Febus? Lizinjan il Biron?
Još mi čelo rujno od poljupca njena;
sanjarih u špilji gde sliva sirena...
Dvaput sam Aheron prešao, pun sile,
smenjujući katkad s Orfejevom lirom
uzdahe svetice i krikove vile.
Prevod: Kolja Mićević
The Disinherited
I am the twilight – the widow – the unconsoled,
Nobility in whose towers the weeds now bloom;
My only star dead and all the strings sold
From my lute inscribed with the dark sun’s Gloom.
Nobility in whose towers the weeds now bloom;
My only star dead and all the strings sold
From my lute inscribed with the dark sun’s Gloom.
You who consoled me in the graveyard night,
Give me Pausillippo, Italy’s seas,
The flower to be my sad heart’s delight,
And the trellis whose vines the roses seize.
Give me Pausillippo, Italy’s seas,
The flower to be my sad heart’s delight,
And the trellis whose vines the roses seize.
Apollo or Eros? … Arthur or Henry?
Still I blush from the kiss of the queen;
I have dreamt in the grotto where sirens are seen…
Still I blush from the kiss of the queen;
I have dreamt in the grotto where sirens are seen…
And I have crossed Hell twice to victory:
As Orpheus playing, now loud now faint,
The cries of the fairy, the sighs of the saint.
As Orpheus playing, now loud now faint,
The cries of the fairy, the sighs of the saint.
Translated by James Harriman-Smith
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése