Marija Vasić Dete boce – A szelence gyermeke

Marija Vasić Donojan (Marija Vasity Donojan) – Senta, 13. 02. 1967 –

Iz zbirke pesama: Nevine godine (1992)

Az „Ártatlan évek“ kötetből (1992)

Dete boce                 zašto odlaziš zapitala si pripazivši na sebe pri svakom prestupu dužnosti                 duh duh se mora izlečiti                 bez učešća smrti i volja nanovo postati vrt                 počni nanovo pesma je složena kao i prostor za pesmu u našem životu i tišina može biti složena ali se ne dopire daleko tišinom                 šta je tvoj svet moj svet je čežnja zapoved razbijene boce što se zelene u šljaci u bolničkom dvorištu                 trebalo je da znam                 rekla si                 šta možeš da radiš nego da ih voliš svoju decu suparnike u opštoj klanici ljubav je nešto drugo odgovorio sam ili sam tako mislio vrt što se širi mada te znam kao ženu i nisam mislio drugačije dok ne obuzme celo more i sve najgore vrtove „razumeš li morao sam da te susretnem iza svega i još uvek moram da te susretnem“ ljubav kojoj ćeš se i ti prikloniti sa mnom cvet najslabiji cvet biće naš oslonac i ne zato što smo nemoćni da drugačije postupimo već zato što sam u punoj moći zapostavio ono što sam morao da učinim da dokažem da se volimo dok su mi se i same kosti znojile činilo mi se da je svet nepomičan                 svetlost mašta i oltar

A szelence gyermeke                 miért mégy el kérdezted magadat féltve minden kötelezettség áthágásakor                 a szellemet a szellemet ki kell gyógyítani                 a halál és erőszak részvételét mellőzve újra virágoskertté válni                 kezdd újra összetett az ének akár a tér az ének számára életünkben a csend is összetett lehet de a csenddel nem érhetsz a messzeségbe                 és a te világod az én világom a vágy az összetört szelence intelme zölden a kórház udvarában a salakon hever                 tudnom kellett volna                 mondtad                 mi mást tehetsz mint szereted gyerekeidet ellenfeleidet az általános öldöklésben a szeretet valami más feleltem vagy gondoltam így terebélyesedő kert bár mint nőt ismerlek és nem gondoltam rád másként míg minden elátkozott kerttel együtt el nem árasztott a tenger „érted mindenáron eléd kellett vágnom és még mindig eléd kell vágnom” szerelem velem együtt neked is oltára elé kell állnod virág leggyöngédebb virág a mi támaszunk lesz és nem azért mert tehetetlenek vagyunk másként cselekedni hanem azért mert erőm teljében elhanyagoltam azt amit tennem kellett volna hogy bizonyítsam szeretjük egymást akkor is mikor csontjaink izzadnak úgy tűnt mozdulatlan a világ                 a fény az ábránd és az oltár Fordította: Fehér Illés