Ivo Andrić
Dolac kod Travnika, 9. oktobar 1892. – Beograd, 13. mart 1975.
Ex ponto
Odlomci
Je li vam se ikad dogodilo da, bačeni iz kolosijeka, rečete svagdašnjici: zbogom, i da se vinete, nošeni strašnijim vihorom, zaprepašteni kao onaj kome se tlo izmiče?
Je li vam se dogodilo da vam uzmu sve – a šta se čovjeku ne može uzeti? – i da vam na dušu polože tešku odurnu ruku i da vam uzmu radost i vedrinu slobodna duha; i samu srčanost, koja ostaje kao poslednji očajni dar sudbine, da vam uzmu i da učine od vas nijemo prèzavo ropče?
Raznoliki su i mnogi bolovi koji zadešavaju ljude na ovoj zemlji, gdje se „ljepšom dušom dublje jeca“, ali kog je jedan samo od ovih istinskih velikih bolova zadesio, brat je moj i prijatelj!
Svima, širom cijelog svijeta, koji su stradali i stradju radi duše i njenih velikih i vječnih zahtjeva, posvećujem ove stranice, koje sam nekoć pisao samo za sebe, a danas ih šaljem svoj braći svojoj u bolu i nadi.
Neumoljivo krute i nepomične planine gledaju s oblačna visa. Visoko ukočeno nebo. Tvrda nemilosna zemlja.
Ne, ništa se neće dogoditi! Ne, planine se neće soriti! Nebo će ostati gordo i hladno na visini!
Izmiče se daljina, gubi zvuk, boje mru u sivom: da se vidi i čuje ropsko krvavo srce kako kuca.
U grmljavini i oblacima dolaze buduća stoleća i gledaju moj sram. Pred očima pokoljenjâ leži moja duša naga i bespomoćna kao prelomljen mač. Žeže me samilostan pogled nerošenih.
*
Trgao sam najviše plodove. Usne su mi bile krvave, žene su mi cjelivale ruke. Prolazile su godine i donosile svoje plodove, a ja sam se nazivao: gospodar života.
Tad ame sila udesni val baci na tvrdu mračnu stazu i sva boja i ljpota života zgasnu na mrežnici mojih očiju. Od svega ne osta ni koliko je pepela na kosi na čistu srijedu.
Nisam imao suhe kore hljeba ni suze da je pokvasim i, isplakavši je, da mi lakše bude. Gladnu mi je bilo zima, bolio me ja sram moj i tuđi, i udarci i tragovi gvožđa na rukama.
Ko zna od srećnih i slobodnih šta je samoća? Ni pauka nije bilo da jednom niti bar protka moju samoću, a čovjek čije sam korake čuo pred svojim vratima bio je moj neprijatelj.
Bojao sam se i krvi koju sam čuo kako bije u mom ručnom zglobu, jer me je uvjeravala da živim, a to je bilo isto što i patnja.
I mislio sam: Bog ne bi trebao da nas toliko iskušava i da nas dovodi na staršno mjesto, gdje nam je smrt i život jedno te isto. Tada još, ni u najvećoj pokornosti, nisam mogao da shvatim zašto je od svih stvorova samo čovjeku dano da može da mrzi na svoj život.
I tada kad se je u kapanju miliona jednoličnih minuta, bez ikave nade i promjene, moja duša pretvarala u pustinju koja više i ne žedni, kad su mi rešetke na prozoru bile tako guste da nisam mogao ni ruku pomoliti da mi kane kap kiše ili da me omiluje zalutao vjetar, tada je mojoj duši, kao svetiljka nad mrtvom radosti, planulo ovo svjetlo.
Poimam i shvaćam nevidljivu logiku svih događaja u čovjekovu životu. Ne riječima i ne mislima samo, nego svom dubinom cijelog bića svog osjećam divnu, neumoljivu ravnotežu koja vlada u svim našim odnosima.
Ima neznatna formula koja određuje odnos između radosti i bola u našem životu. Stradanje i grijeh se upotpunjuju kao kalup i njegov odljevak.
Život nam vraća samo ono što mi drugima dajemo.
Često sjedim sate i gledam u hladne jesenje boje. Mir sudbine koja se više ne da promijeniti ledi mi se na duši i licu.
Sve je u meni mrtvo; tako mi je dobro.
Ne dopire do mene zvuk, umro mi je očinji vid. Sve je ostalo za velikom kapijom koja se zatvorila muklo za mnom. Izgubio sam sve i nisam više čovjek nego nemirna besana misao koja je potonula i prićutala se na dubokom dnu, a nad mnom su kao neprozirne zelene mase vodâ, mir, daljina i zaborav.
*
U našoj kući mora da je već polumrak, jer su naše sobe niske, a prozore zasenjuju stabla puna snijega.
Dok sjedim naslonjen na prozor, meni se priviđa:
U velikoj kuhinji, popločanoj vječno hladnim pločama, zamotani su, tek izvađeni, pečeni hljebovi u vlažne ubruse i sad se puše šireći oko sebe zdravi i jaki miris pečenog tijesta.
Mama je, kao svake subote, zapalila na maši smrekove bobe i šećera i okadila cijelu kuću, a sad, dok u avliji djevojka nešto pere i pjeva, umočila je suh bosiljak u svetu vodu i poškropila budžake.
Ona se postarala.
Sad zastaje i, dok je niko ne vidi, krsti se u polomrak jednog raspela u kutu i kazuje mu sve terete koje ona šutke kroz život nosi i koji po cio dan počivaju u ponosnom blijedilu jednog:
„...dobro, hvala Bogu; kako ste Vi?“
*
Epilog
Mnogo samuješ i dugo ćutiš, sine moj, zatravljen si snovima, izmoren putevima duha. Lik ti je pognut i lice blijedo, duboko spuštene vjeđe i glas kao škripa tamničnih vrata. Iziđi u ljetnji dan, sine moj!
- Šta si vidio u ljtnji dan, sine moj?
Vidio sam da je zemlja jaka i nebo vječno, a čovjek slab i kratkovjek.
- Šta si vidio, sine moj, u ljetnji dan?
Vidio sam da je ljubav kratka, a glad vječna.
- Šta si vidio, sine moj, u ljetnji dan?
Vidio sam da je život stvar mučna, koja se sastoji od nepravilne izmjene grijeha i nesreće, da živjeti znači slagati varku na varku.
- Hoćeš da usneš, sine moj?
Ne, oče, idem da živim.
Ex ponto
Részletek
Megtörtént már önökkel, hogy a vágányról kihajítva, azt mondják a mindennapoknak: isten vele és hajlongjanak a szörnyű viharban, rémülten, mint akinek talpa alól kicsúszik a talaj?
Megtörtént már önökkel, hogy mindenüket elvegyék - és mi az, ami az embertől el nem vehető? - és hogy lelkükre nehéz és visszataszító kezet helyezzenek, és hogy elvegyék a szabad szellem tisztaságát és örömét, és magát a szívélyességet, amely a sors utolsó, kétségbeesett ajándéka marad, elvegyék és hogy önökből néma, riadt ifjú rabot csináljanak?
Temérdek és sokféle fájdalom éri az embereket a földön, ahol "szebb lélekkel mélyebben lehet zokogni", de akit csak egy is ért ezek közül az igaz és nagy fájdalmak közül, testvérem ő és barátom!
A világon mindenkinek, akik bűnhődtek és bűnhődnek a lélek és az ő nagy és örök igényei miatt, ajánlom ezeket az oldalakat, amelyeket egykoron csak magamnak írtam, és ma küldöm testvéreimnek a fájdalomban és a reményben.
Kérlelhetetlenül rideg és mozdulatlan hegyek néznek a magas felhők közül. Magas, merev ég. Kemény, könyörtelen föld.
Nem, semmi sem fog történni! Nem, a hegyek nem omlanak le! Az ég kevélyen és hűvösen fenn marad a magasban!
Elmozdul a távolság, elveszik a hang, szürkén halnak meg a színek: hogy látható és hallható legyen a rab, véres szív lüktetése.
A mennydörgésben és a felhőkben jönnek a jövő századok és nézik szégyenemet. Lelkem, mint egy kettétört kard, meztelenül és tehetetlenül fekszik nemzedékek szeme előtt. A meg nem születettek szánakozó pillantásai marnak belém.
*
A legmagasabb terméseket téptem le. Ajkaim véresek voltak, a nők kezeimet csókolgatták. Múltak az évek és hozták saját terméseiket, és az élet urának neveztek.
Akkor egy hatalmas, végzetes hullám kemény és sötét ösvényre vetett, és az élet minden színe és szépsége kialudt szemeim hálójában. Az egészből annyi se maradt, mint hamvazószerdán pernye a haj között.
Még száraz kenyérhéjam se volt és könnyeim se, hogy megnedvesítsem, és hogy kisírva azt, könnyebb legyen nekem. Éhesen fáztam, fájt a szégyenem és a másé is, és a bilincs ütései és nyomai is kezemen.
Ki tudja a szerencsések és a szabadok közül, mi a magány? Még pók se volt, hogy egyszer legalább átszője magányomat, és az ember, kinek lépteit hallottam az ajtóm előtt, az ellenségem volt.
Még a csuklómban lüktető vértől is féltem, mert azt bizonyította, hogy élek, és ez egy volt a szenvedéssel.
Arra gondoltam: Isten nem kellene hogy ennyire próbára tegyen, és olyan szörnyű helyre vezessen bennünket, ahol az életünk és a halálunk egy és ugyanaz. Akkor még a legnagyobb alázatban sem tudtam megérteni, az összes teremtmény közül miért csak az embernek adatott meg, hogy megutálja saját életét.
És akkor, milliónyi egyforma perc pergése közben, minden remény és változás nélkül, lelkem sivataggá változtatta, amely már nem is szomjúhozik, mikor ablakomon a rácsok olyan sűrűn voltak, hogy a kezemet se tudtam kidugni, hogy egy esőcsepp rácseppenjen, vagy hogy megsimogasson az arra kószáló szél, akkor lelkemben, mint egy lámpás a halott boldogság fölött, fellobbant ez a fény.
Felfogom és megértem az emberi élet történéseinek láthatatlan logikáját. Nem csak szavakkal és gondolatokkal, hanem lényem teljes mélységével érzem a gyönyörű és kérlelhetetlen egyensúlyt, amely uralkodik minden viszonyunkon.
Van egy ismeretlen képlet, amely meghatározza az öröm és a fájdalom közötti kapcsolatot életünkben. A bűnhődés és a vétkezés úgy egészítik ki egymást, mint a forma és az öntvény.
Az élet csak azt adja vissza, amit mi másoknak adunk.
Gyakran órákon keresztül ülök, és az ősz hideg színeit nézem. A változásoknak ellenszegülő sors ráfagy lelkemre és arcomra.
Halott bennem minden: így jó nekem.
A hang nem ér el hozzám, szemem világa halott. Minden a mögöttem recsegve összezáruló nagy kapu mögött maradt. Elvesztettem mindent és többé már nem ember vagyok, hanem egy nyugtalan, álmatlan gondolat, amely elsüllyedt és elhallgatott a mélység fenekén, és felettem, mint átláthatatlan zöld víztömeg, ott a nyugalom, a távolság és a feledés.
*
Házunkban már félhomály van, mert alacsony szobáink ablakaira árnyékot vetnek a havas fatörzsek.
Mialatt az ablaknak dőlve ülök, felrémlik:
Az örökké hideg kövekkel kirakott nagy konyhában nedves kendőbe csavart, frissen sült kenyerek füstölögnek, szétterítve maguk körül a sült tészta egészséges és erős illatát.
Anyám, mint minden szombaton, borókabogyót és cukrot izzít a parázstartón, és beillatosítja a házat, majd, míg a lány az udvaron valamit mos és énekel, szenteltvízbe mártott száraz bazsalikommal meghinti a sarkokat.
Megöregedett.
Most megáll, és amíg senki se látja, keresztet vet a sarokban egy feszület árnyékában, és mutatja neki minden terhét, amit ő szó nélkül cipel az életen keresztül, és ami büszke sápadtságban pihen egész nap:
„… köszönöm, Istennek hála: Ön hogy van?”
*
Epilógus
Sokat vagy egyedül és hosszan hallgatsz, fiam, álmoktól megigézve és a lélek útjaitól elfáradva. Alakod meghajlott és arcod fehér, szemöldököd összevonva, és hangod, mint a tömlöc ajtajának csikorgása. Menj ki a nyári napsütésbe, fiam!
- Mit láttál a nyári napsütésben, fiam?
Láttam, hogy a föld erős és az ég örök, de az ember gyenge és rövid életű.
- Mit láttál, fiam, a nyári napsütésben?
Láttam, hogy a szerelem rövid, de az éhség örök.
- Mit láttál, fiam, a nyári napsütésben?
Láttam, hogy ez az élet sanyarú ügy, és a bűn és a balszerencse véletlen váltakozásából áll, hogy élni annyit jelent, fortélyt fortélyra halmozni.
- Szeretnél aludni, fiam?
Nem, apám, elindulok élni.
A fordító nincs feltüntetve!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése