Babits Mihály A sorshoz – Sudbina

Babits Mihály (Mihalj Babič)

Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.

A sorshoz

A sorshoz szóltam s zúgolódtam hangosan:
- Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine?
Villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.

Ki égi nedvek rosszszivű csaplára vagy
ki szomjazónak sós vizet mérsz, égő szívnek olajat,
a kéjek és kinok szeszét szeszélyesen töltöd nekünk,
hogy melyikből iszunk, már azt se tudjuk.

De megrészegszünk italodtól és te nézed pajkosan,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk
s te nézed.

Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed hol van visszája, hol szine,
de nézed,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok, össze-vissza futkosunk.

Te Caesar!
a nap talán csak egy mesés karbunkulus, amelyen át
küzdelmeinknek véres szinjátékait
te nézed,
és mi halálra született, vergődő gladiátorok,
mint hizlalt állatok, kiket csak ölni, halni, hullni csak
bocsátanak ki ketrecünkbõl a teres homok fölé,
üdvözlünk, Caesar, a homokról.

Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine;
villogó, éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.

Sudbina

Sudbinu zazvah i negodovah glasno:

– Slijepo božanstvo!

Slijepo tkaš života šaren sag

i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice.

Na sjajnu oštru iglu nabola si mi srce

i naopako ga u svoj sag utkala.

Ti, koja si nebeskih sokova krčmar srca zla

i žednima slanu vodu točiš, a srcu upaljenu ulje,

esenciju naslada i muka samovoljno nam sipaš

pa ne znamo više iz koje čaše pijemo i što.

Al opijamo od tvog pića i ti nestašno promatraš

kako poput poludjelih pijanica bezglavo tumaramo

il kao potrovani štakori amo-tamo trčkaramo,

a ti gledaš.

Slijepo božanstvo!

Slijepo tkaš života šaren sag

i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice,

al gledaš

kako poput poludjelih pijanica bezglavo tumaramo

il kao potrovani štakori amo-tamo trčkaramo.

Cezare!

Sunce je možda samo dogled iz priče kroz koji

krvavo kazalište naših muka

promatraš

i mi, za smrt rođeni, izmučeni gladijatori

ko tovljene životinje koje tek na klanje, na smrt, na vješanje

ispuštaju iz kaveza nad pijesak arene uz pljeskanje,

pozdravljamo te, Cezare, iz pijeska.

Slijepo božanstvo!

Slijepo tkaš života šaren sag

i ne gledaš gdje je naličje, gdje lice.

Na sjajnu oštru iglu nabola si mi srce

i naopako ga u svoj sag utkala.

Prevod: Enver Čolaković