Babits Mihály (Mihalj Babič)
Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, 1941. augusztus 4.
Szent Balázs ikon
Balázsolás
Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én,
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag,
hátra se nézünk, elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb szellemek – de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint hozzád ma én
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén –
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv betegség öldös íme engemet
és fojtogatja torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál, s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,
kifulva, akként élek én
örökös lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget, rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan oly megadón
hajtottam gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett: tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér izét,
a megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy dolog a halál.
Blažovanje (Molitva svetom Blažu)
Preklinjem te, Sveti Blaže, pomozi mi!
Sećam se još kao dete dve bele sveće
su mi stavili u križ preko mojih slabašnih ramena
i poput preplašene srne sam promatrao
svet uklešten između stubova sveća.
Usred zime, na dan svetog Blaža
očarano sam promatrao starog popa
ko je molitvu nad mnom nagnuto
tebi govorio, kako sam pun pijeteta
ispred oltara klečao
neuko mrmljao molitvu, što ni on, ni ja
nije potpuno razumeo. Ali ti si
me poslušao i zaštitio moj dečački
život od zagušljive
difterije i opasnih režnjeva
krajnika, tako uz tvoju pomoć
doživeo pola stoleća iako, stidim se,
na tebe nisam ni mislio.
Nemoj me kazniti zbog mog nehata, i danas me čuvaj,
pomozi, biskupe Sebaste!
Vidiš, ovako mi živimo, poput deca, naivno,
ne osvrćemo se unazad, odlazimo
putem vreve napuštajući vaše ruke,
ruke viših duhova – al vi
samo se smeškate, kao što mudracima priliči.
Ne rani vas ako vas ne primećujemo
al u zlu opet pred vas klečimo
kao što to ja sada činim
drhtavim srcem… Možeš me ismejati, Blaže!
mene, ko kao cviljiv golobradac
kleči na kamenu tvog priludnog oltara –
ismej me, al mi pomozi!
Jer podmukla me bolest napala,
neprekidno guši,
grlo mi se suzuje, dah nestaje, pluća
brekću, i kao neko ko na brdo se penje,
pod teretom sve teže savladajući strminu,
iscrpljeno živim
u večnom dahtanju. I već skalpel
mi preti, da mi bolestan vrat
proreže, kojeg sam nekad tako predano
savio imeđu tvojih sveća,
možda već tad sluteći… Pomozi, Blaže!
Jer i tvoje sveto grlo su
noževi sekli, kad te je opaki paganin
pogubio: znaš, šta to znači!
Ti poznaješ oštricu noža, okus krvi,
razapete trenutke,
grč pocepanog dušnika, borbu
i užas davljenja.
Pomozi! Ti već sve znaš, sve si preživeo,
postao mudrac! Ti dobro znaš,
koliko čovek može podneti, koliko još nije previše
čak ni od dobrote Gospodnjeg,
i znaš šta život vredi… I možda i toga si svestan
da smrt nije ni tako velika stvar.
Prevod: Fehér Illés
Supplication to Saint Blaise
I’m asking very nicely now. Please help, Saint Blaise.
I can remember childhood days,
white candles held in front and crossed on my frail neck,
how from behind them I would look,
a roe behind two branches, apprehensively.
Mid-winter, and Saint Blaise’s Day,
my eyes were blinking, fixed upon the aged priest
wholly intent on praying just
to you, but bending over me kneeling before
the altar; true to sacred lore,
he muttered in a learned language neither I
nor he well understood. Yet my
health was preserved; you understood the formula;
you kept from me diptheria,
and inflammation of the tonsils, even croup,
with this result: I have grown up,
keeping, for half a century, so very well
that I’ve not thought of you at all.
O Bishop of Sebasta, don’t be hurt by my
ingratitude. Help me today!
You know the childish way in which we all go on:
we don’t look back, we cut and run
away along the drifting highway, letting go
the hands of higher beings; you
just smile at us as adults do, being wise, not hurt
by what is simply lack of thought,
smiling at us once more when, troubled, we return,
as I, I must admit, have done
today with beating heart … Please smile at me, Saint Blaise!
Yes, smile at me, upon my knees
before your simple altar-stone, a whimpering whelp –
smile if you like, Saint Blaise, but help!
The trouble is, you see, a treacherous disease
is killing me, starting to squeeze
my larynx tighter, and my air is running out,
just as a climber’s breath comes short
and climbing gets more difficult, or like a ton-
weight on my back; so I go on
in everlasting panting, while the surgeon’s knife
is threatening to preserve my life
by cutting up my wretched throat, that very throat
which I, farsightedly, held out
(remember, Blaise!) between your candles long ago …
Your consecrated larynx too,
when those so-wicked heathen were intent on killing,
blunt knives cut: so you know the feeling!
You know the blade’s edge and the taste of blood, you know
moments of desparation too
in the contraction of the torn windpipe, the fight
in terror as we suffocate.
Help! It is over now for you, you know it all,
you wise grown-up! You know quite well
what pain is bearable, how much is not too much
even for all the goodness which
is God, and what life’s worth … And even, maybe, that
death is nothing to write home about.
Translated by J. G. Nichols
!
VálaszTörlés