Kosztolányi Dezső (Deže Kostolanji)
Szabadka, 1885. március 29. – Budapest, 1936. november 3.
Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
1933
Posmrtni govor
Vidite, drugovi, mrtav je, ispario
ostavio nas. Sve nas prevario.
Poynavasmo ga. Ne bješa velik nit izvanredan.
Tek srce, našem srcu drag i ugodan.
Nema ga više,
sad je zemljica.
Joj, raspala se
jedna riznica.
Primjer baš ovaj nek vam je poučak:
takav je čovjek. Jedinstven primjerak.
Ne živje takvih više, tek jedan, nek se zna,
na istom stablu nisu jednaka lista dva
i njemu nikad neće biti slična.
Pogledajte tu glavu, ta dva sad bezlična
draga oka. Pogledajte tu ruku sivu
što pada sad u maglu neizrecivu
ukočena ko kamen,
ko relikvija, znamen
na kojem klinastim pismom piše sjajna
jedine jedinke života drevna tajna.
Ma tko da bješe, sjaj, toplina bješe.
Svak znao ga i javljao: on bješe.
Kako je ovo il ono jelo najradije htio
i govorila mu usta što ih zapečatio
sad mir, i kako nam u ušima glas bio
njegov ko hram što se u moru utopio,
kako još nedavno za svoj stol jw sjeo:
„Sinko, malo sira sada bih pojeo“,
il kako je vino pio, ko dijete
buljio u dim iz svoje cigarete,
kako je hodao, telefonirao
i šarene niti snova prebirao:
kako mu na čelu sjao znamen fini
međ milijunima da je on jedini.
Možeš ga tražiti, nećeš ga pronaći
ni tu, ni u Africi, na pol možeš zaći,
u prošlosti krenuti, u budućnost sklada
rađat će se ma tko, ali on – nikada.
Nikad više
uz bledunjav smiješak neća da uzdiše.
Presiromašna je vila kob što tvori
da ponovo čudo jedinke te stvori.
Slatki prijatelju, sve to jako liči
na nekog čovjeka smišljena u priči.
Na njega je život jednom tek mislio,
a mi se raspričali: „Eto, živ je, čio...“
Onda se na njega teret neba slio
a mi već plačuć pričamo: „Tek bio...“
Eno ga, leži, snažan, borben lik
kao svoj vlastiti skamenjen spomenik.
Ne probude ga suze, riječi, lijek...
Na zemlji tek jednom provedeš svoj vijek.
Prevod: Enver Čolaković
Funeral oration
Behold O brethren, quick he was but quick
he died and left us. This was a poor trick.
We knew him well, nor great nor excellent,
his heart like ours, with our hearts competent.
No more of him
but ashes to ashes.
The roof falls and crushes
the rich store of him.
Profit all of you by his example.
This is what man is like, a singular sample.
No copy existed before, nor does one at present.
As on a living branch each leaf is different
so time itself will breed no simulacrum.
Examine his head; the stark ruin
of his dear eyes. Look, here is his fist
enveloped in impenetrable mist,
stony, metallic
as a relic,
and his palm marked out in cuneiform which speaks
of private modes of life, which were his and were unique.
Whoever he was, whatever heat or dim
light he was known by, recognized by–was him.
Whatever he favoured: one or other meal,
or uttered through lips which now retain the seal
of silence; however his voice made a low commotion
in our ears, like bells under the ocean,
old parish bells; however he murmured, “Please
pass me the plate, I’m hungry for some cheese,”
or drank his wine, or gazed contented at
the cheap smoke rising from his cigarette,
or ran his errands, used the telephone,
wove dreams out of his threaded polychrome
existence: the sign upon his brow would tell you in
a twinkling – Behold him, ecce homo, the One-in-a-Million.
Seek him in neglected or forgotten spots,
among the Esquimaux or Hottentots,
in vain; the past is vain and the vast future
where anyone might be born save him, poor creature.
Ah, never more
will his face light up with that faint smile. Too poor
outrageous fortune, to take a second run
at the miracle which was him alone.
Dearly beloved, is he not like the man
in the fairy tale, which like all tales began
with “Once upon a time there dwelt…”?
Life turned its thought to him, and we but felt
the story starting when, Lords, he was struck down,
the heavens fell upon him and “dwelt” had lost its noun,
the subject of our tears and tales. Extent
he lies who strove for high intent,
his own benumbed, unspeaking monument.
No tears can wake him now, no words, nor herbs or fungus,
who once upon a time dwelt here among us.
Translated by George Szirtes
Grabrede
Seht, Brüder, er ist nun von uns gegangen,
Geprellt sind wir, im eignen Kreis gefangen.
Erinnert euch, ihm fehlten Ruhm und Größe,
Er stand uns bei mit seines Herzens Blöße.
Nur Lehm wird sein
Von seinen Knochen,
Ach, zerbrochen
Ist der Schrein.
Laßt solcherart uns seiner jetzt gedenken:
Natur kann sich nicht zweimal gleich verschenken,
Ihn gibt's nicht mehr und gab's auch vor ihm nie.
So wie ein Blatt mehr ist als eines Blatts Kopie,
Wird auch in all der Zeit ihm keiner gleichen.
Aus seinen Augen wird das Leben weichen,
Seht seinen Kopf, seht seine bloßen Hände,
Die sich verliern im Dunst der Nebelwände,
Erstarrt in Stein -
Reliquiensein,
Darauf sind, ornamentengleich verzweigend,
Linien geritzt, sein Lebensrätsel zeigend.
Licht, Wärme war er uns, gleich wer er war.
Ein jeder wußte, riefs, daß: er er war.
Er mochte diese und auch jene Speise,
Sein Mund sprach ganz auf eigne Weise,
Versiegelt von der Stille nun, Nachklang,
Geläute eines Tempels, der versank
Im Wasser tief, noch höre ich ihn sagen:
„Ein wenig Käse könnt ich jetzt vertragen...",
Seh ihn beim Wein, den er getrunken,
Selig im Tabaksqualm versunken,
Dann wieder rannte er zum Telefon -
Spann seiner Träume farbigen Kokon.
So leuchtete auf seiner Stim das Zeichen:
Es wird ihm unter Tausend keiner gleichen.
Du magst ihn suchen, findst ihn nirgendwo,
Am Kap, in Asien nicht noch irgendwo,
Auch im Vergangnen nicht: Es mehrt sich
Gewesnes, alles wird einmal - nur er nicht.
Gelöscht für immer
Ist seines Lächelns seltsam blasser Schimmer.
Unstetes Feen-Glück, bist zu gehaltlos,
Ein zweites Wunder wird gestaltlos.
Ihr Lieben, dies ist ebenso gewesen,
Wie wir's in Märchen oft gelesen
Auf ihn auch schien vom Firmament ein Strahl,
Wir gingen ans Erzähl'n: „Es war einmal...",
Einstürzt' es, ihn begrabend, auf einmal,
Verweint erzähl'n wir nun: „Es war keinmal..."
So liegt er, wollte schaffend mehr erreichen,
Als einem Denkmal seiner selbst zu gleichen.
Arzneien, Worte, Tränen - nichts weckt ihn noch einmal,
Er war einmal... ein- oder keinmal.
Übersetzung: Andreas Kárpáti
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése