Slobodan Boco Bajić Sama – Egyedül

Slobodan Boco Bajić (Banja Luka 1951 - )

Sama

Sliku na zidu,

popravljala je drhtava

ruka starice

svaki put

kad napušta kuću.

Kao da se trudila

izgledati grubo:

muški kaput

riblja kost,

sezao je do ruba

crnih gumenih čizama,

na glavi stari šešir

sa džepom i receptom

za neki lijek.

Ruke zauzete kofom ,

krpama i svježim božurima,

stare naočare, sa teškim

staklima, skrivale su

 umorne oči.

Na ulasku u groblje

zastade,

spusti kofu , prekrsti se

uspravi glavu i krenu brže,

kraj humke sjede,

uzdahnu duboko,

skinu šešir i naočare.

Srebrnu kosu

rukama zabaci na leđa,

a topla iskra

iz probudjelog oka

obgrli stijenu mermernu.

 – Odmaraj stari, ništa neradi,

ja ću podići čarape,

pusti novine,

kućni kaput i naočare.

Brzo ću ja tebi doći.

Ništa ne radi – ponovi!

Otključavši vrata, stade:

sterilna kuća, brujala je tišinom.

Samo suza u pokretu.

23.12.2010

Egyedül

Minden alkalommal

mielőtt házát elhagyta

reszkető kézzel

megigazította

a falon függő képet.

Mintha hivalkodott volna

a gorombasággal:

a halcsont mintájú

férfi kabát

a fekete gumicsizma

élét súrolta,

fején ósdi kalap,

zsebében

vény lapult.

Kezeiben vödröt,

rongyokat, friss bazsarózsát

szorongatott,

fáradt szemeit régi,

nehéz szemüveg rejtette.

A temetőbe érve

megállt,

letette a vödröt, keresztet vetett,

felemelte fejét, lépteit szaporázta,

a sír mellé ülve

mélyet lélegzett,

levette kalapját és szemüvegét.

Ezüstös haját

kezeivel hátára dobta,

feléledt szemeiből

meleg szikra

ölelte át a márványsziklát.

– Pihenj öreg, ne tégy semmit,

majd én összeszedem a zoknikat,

hagyd az újságot,

a házikabátot és szemüveged.

Hamarosan hozzád megyek.

Ne tégy semmit – ismételte!

Kinyitva a kaput, megállt:

síri csend ült a házon.

Csak könnyei peregtek.

2010. 12. 23.

Fordította: Fehér Illés