Karinthy Frigyes Előszó – Predgovor

Karinthy Frigyes (Friđeš Karinti)

Budapest, 1887. június 25. – Siófok, 1938. augusztus 29.

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

Predgovor

Ne mogu reči nikome,

zato ću reći svakome.

Pokušah šapnut na uho jasno

posebno svakom, tiho i strasno

tajnu koju i tako ja jedini znam,

nitko je ne može znati osim ja sam.

(Tajnu, rad koje nekoć potajice

na svijet dođoh krvav kriomice,

tajnu, riječ, čudo od sitnice,

da potražim onog tko da je šalje

kad uhu mu šapnem: šalji dalje.)

Ne mogu reći nikome,

zato ću reći svakome.

Jer dopola već riječ izmakla,

al napo puta vazda se spotakla.

Jedan od nje rumen, grozničav ostao,

ali njegov šapat: poljubac postao.

Drugi se ukočen, smrznut prestravio,

u grob, otišao, mene ostavio.

Ne mogu reći nikome,

zato ću reći svakome.

Treći ne vjerujuć u mene zijao,

pa se nasmijao, i ja se smijao.

Još u djetinjstvu bavih se svima

Bogu da kažem, ako ga ima.

Al mi ni goreći na čipkastu nebu

Bog se ne pojavi, ni u vinu i hljebu,

zalud sam čeznuo i nade kovao

ne udostoji me da bih vjerovao.

Ne mogu reći nikome,

zato ću reći svakome.

Da me je boljelo kad su me mučili

i da je najbolje zao bit učili,

jer grijeh je san, i san je dobrota,

al više od sna je stvarnost života.

Da već sam ovdje i još da tu sam ja

i svjedočim o suncu da blista, da sja.

Ja nisam Bog i nisam jedan svijet,

ni polarno svjetlo, ni aloje svijet.

Ne bijah od nikog ni bolji ni gori,

al ipak najviše: čovjek što se bori,

i svačiji rođak, poznanik,

i svačiji predak, nasljednik.

Ne mogu reći nikome,

zato ću reći svakome.

reći ću svakome: rekao bih,

al koči se ruka, drhti glas tih.

Rekao bih kud vodi put u luku.

Pomozite mi, pružite mi ruku.

Podignite me, vidjet, govoriti.

Tu dolje, u prahu, ne mogu zboriti.

Ja zvečku odbacih, zvona nemam pak,

tu dolje, u prahu glas mi nije jak.

Noga mi na grud stala, pa me gnječi.

Podignite me u vis do riječi.

Govornicu od mnogih jednu želim.

Pustite me na nju da vam velim...

Još ne znam što ću reći, kakav spas,

al slutim da vam sretan spremam glas.

Sretan glas, dobar, svih tajni otkrića,

vama koje volim iz cijelog bića

otvorena oka, čekajući čudo.

Ono, što reći ne mogu nikome,

ono ću reći ja onda svakome.

Prevod: Enver Čolaković