Vajda János Húsz év múlva – Nakon dvadeset godina – Twenty years later – Nach zwanzig jahren

Vajda János

Budapest, 1827. május 7. – Budapest, 1897. január 17.

Húsz év múlva

(Gina emlékkönyvébe)

Mint a Montblanc csucsán a jég,

Minek nem árt se nap, se szél,

Csöndes szívem, többé nem ég;

Nem bántja újabb szenvedély.

Körültem csillagmiriád

Versenyt kacérkodik, ragyog,

Fejemre szórja sugarát;

Azért még föl nem olvadok.

De néha csöndes éjszakán

Elálmodozva, egyedül -

Mult ifjuság tündér taván

Hattyúi képed fölmerül.

És ekkor még szivem kigyúl,

Mint hosszu téli éjjelen

Montblanc örök hava, ha túl

A fölkelő nap megjelen…

Nakon dvadeset godina

Ko na vrhu Montblanca led

Kom ne ude sjaj, vjetra vlast,

Srce ne gori ni mimored

I ne muči ga nova strast.

Oko mene zvijezda roj

Natječe se, blistavo sja;

Zrake na lik prosipa moj,

Stoga se još ne topim ja.

Al ponekad u tihu noć

Kada sanjarim posve sam,

Jezero mladosti zna doć,

Labuda lika tvig gledam.

I tada mi srca bukne plam

Ko u dugu noć zimsku snijeg

Montblanca kad se topi sam

Pred suncem klizući niz brijeg.

Prevod: Enver Čolaković

Twenty years later

For Gina        

Like snow on Mont Blanc's distant crest,

That neither sun nor wind may harm,

My unvexed heart now lies at rest,

Inflamed by no new passion's charm.

Round me a myriad stars contend

Which casts the most flirtatious glow,

And on my head their bright rays bend,

Yet never do I melt or flow.

But sometimes on a silent night,

In lonely dreamings, half-awake,

Your swanlike image floats, so white,

On vanished youth's enchanted lake.

And then my heart flares up again,

As after a long winter's night

Mont Blanc's eternal snowfields, when

The rising sun turns them to light...

Translated by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner

Nach zwanzig jahren

Gleich dem Montblanc, an dessen Firn

Nicht Sturm noch Sonne rütteln kann,

Ist still mein Herz, kühl meine Stirn,

Nicht Lieb noch Haß ficht mich mehr an.

Ob tausend Sterne sich bemühn,

Mich aufzutaun mit ihrer Glut,

Wetteifernd glitzern, feurig glühn,

Es rührt mich nicht, kalt bleibt mein Blut.

Doch manchmal nachts, wenn ich allein,

Taucht vor mir auf der Feenteich

Der Jugend - und im Sternenschein

Dein schönes Bildnis, schwanengleich.

Dann, wie nach langem Wintertod,

Erwacht mein Herz und brennt vor Weh

So, wie im kalten Morgenrot

Erglüht des Bergfirns ewger Schnee.

Übersetzung: Martin Remané