Kassák Lajos Egy buta tehén éneke – Pjesma jedne glupe krave

Kassák Lajos (Lajoš Kašak)

Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.

Egy buta tehén éneke

Aki előhívtál engem a semmiből

óriás ujjaiddal megalkottál úgy, ahogyan itt állok

négy lábon, nagy fülekkel és kajla szarvakkal a fejemen

engedd, hogy csekély értelmemmel és szegényes, rút

hangommal elénekeljem igaz dicséreted.

Köszöntelek, ahogyan csak egy szelíd természetű, fakó tehénke

köszönthet Téged, mindenható Úr, aki bennem éppen úgy

jelen vagy, mint a fogaim közé vett fűszálban, az ezüst csillagképekben

és a tarka pillangóban, amely súlytalan ring a levegő hullámain.

Köszönöm Néked, hogy leszakítottál anyám köldökéről

s egy hajnalon, mikor a kakasok kukorékoltak remegő, négy lábamra

emelkedtem és megláttam a napot, amint a szérűskert mögött

felszállott az égre és átmelegítette gyönge testem.

Köszönöm, hogy nem cseréltél össze a ház zord és nyughatatlan

népeivel, akik itt sürögnek körülöttem s olykor rámrohannak

és furkósbottal a kezükben bántalmaznak kegyetlenül.

Felejthetetlen pillanat, mikor a gazdám a hasam alá rúgott

s hiába szerettem volna széttekinteni istálóm falai között

éreztem, a halál lehellete érintett s amíg a menekülés

ösvényét kerestem, szemeim minduntalan lecsukódtak.

Gyötörtek a legyek, véres tejet adtam és kifordult belőlem a takarmány.

És emlékszem drága borjaimra, sűrű, édeskés illatukra

ízükre és szőrük bársonyára, mikor a nyelvemmel fésülgettem őket.

Aztán jött a mészáros segédje s kötélen, mint az undok komondorokat

elvonszolta egyiket a másik után, alig hogy visszatekinthettek rám.

S egyszer, ahogy a réten álltam és kérődztem csámcsogó gyönyörrel

láttam, hogy az országúton emberek jönnek errefelé és lármásan

egy bikát hajtanak maguk előtt s mikor a közelembe értek

ráismertem, hogy ő is az én drága, kis borjam volt valaha.

Most itt vonul előttem, mint akit halálosan megsebeztek

kendőt csomóztak a szemeire, meggombozták a szarvait

s a heréit vastag kötélhurokkal szorítják.

Én csak álltam és vártam, hogy elmúljon felettem a nehéz idő.

Köszönöm, hogy ilyen türelmet adtál, ilyen csontokat és inakat.

Ahol a hősök és kiválasztottak már rég elvéreztek

naponta átballagok a hídon, mely a patak felett a rétre vezet.

Szomorú, buta szemeimmel és haszontalan, törpe szarvaimmal

csak állok a gyönyörű nap alatt s rágcsálás közben elnézem

amint a láthatár peremén az ég összeér a földdel, madarak

suhannak el felettem, hogy olykor gyöngéden meglegyintenek

puha szárnyaikkal, a virágok szívem felé vándorolnak

s a színeikkel és illataikkal megnevezik magukat előttem

mint kedves rokonok, akik talán élni sem tudnának nélkülem.

S ha megjött az alkonyat, ismét ott kérődzöm a jászol előtt.

Örülök istállóm csöndjének, a friss alomnak s a vörös szemű

kicsi mécsesnek, amint perceg és hunyorog a falon.

Örülök a világnak s a nehéz, baromi életemnek is örülök

és várom az asszonyt, hogy jöjjön már tiszta edényével

meleg és tiszta ujjaival érintse duzzadt tőgyemet

mindegyre gazdagodván Teremtőm igaz dicséretére.

Pjesma jedne glupe krave

Ti, što si mene izazvao iz ništavila

golemim prstima umijesio ovakvu kava tu stojim

na četiri noge s velikim ušima i svinutim rogovima na glavi,

dopusti da ti svojom neznatnom inteligencijom i siromašnim, ružnim

glasom otpjevam pravi hvalospjev.

Slavim Te, kao što tek žućkasta kravica pitome naravi

slavit može Tebe, Svemogući Gospodine koji si u meni

jednako nazočan kao u vlasi trave međ mojim zubima, u zvijezdama srebrenim

i u leptirima šarenim što bestežinski plivaju u zraku.

Zahvaljujem Ti što me otkinu s pupkovine majčine

pa sam jedne zore, kad su pijevci kukurijekali, na svoje drhtave

četiri noge podigla i vidjela sunce kako se iza gumna

popelo na vrh neba i razgrijalo mi slabašno tijelo.

Slavim Te, što me izjednačio nisi s nemirnim, surovim, krutim

narodom iz ove kuće što trči oko mene i često na mene jurne

pa me čvornatim štapom u ruci nemilosrdno mlati.

Nezaboravan je trenutak moj gazda kad me u trbuh

bubnuo, utaman htjela sam onda sa rasprsnut o  zidove štale,

osjećala sam: dirnuo sâm smrti me dah, i dok sam

tražila stazu spasa, oči mi sklapala bol.

Muhe me mučile, krvavo bilo mi mlijeko i mrtav sam pobacila plod.

Sjećam se drage teladi, njihova slatkastog i gustog mirisa

i glatke baršunaste dlake dok sam ih jezikom češljala i prala.

Onda je došao mesarov kalfa i konopcem kao bijesne čobanske pse

odvukao jedno za drugim, jedva su se stigli osvnuti na mene.

A jednom, dok sam na livadi stajala i peživala mljaskajuć sretna

vidjela sam kako uz drum dolaze ovamo ljudi i uz galamu gone

pred sobom bičića, a kad mi stigoše bliže

prepoznah ga, i on je moje drago, majucno nekad bio tele.

Sad preda mnom prolazi ko smrtno ranjena zvijer,

oči mu povezali krpom, rogove mu obmotali čvrsto

i velikim konopcima mu dok ne prsnu stezali mošnje.

Ja samo stajah i čekah da protutnji nad mnom teško i kobno vrijeme.

Slavim Te, što mi toliko strpljenje dade, tolike kosti i žile.

Dok svi junaci i izabranici već iskrvarili davno,

ja još preko mostića prijeđem što iznad potoka na livadu vodi.

Sa svojim tužnim, glupavim očima i rogovima tupastim, ružnim

ja samo stojim pod prekrasnim suncem i grickajući travu promatram

kako se na rubu obzorja susreću nebo i zemlja, a ptice

nada mnom prhnu kroz zrak i ponekad me lepezaju nježno

mekanim krilima, a cvijeće u srce moje se seli

i svaki mi cvijetak bojom i mirisom šapuće svoje ime

kao dragi rođak što kanda bez mene ni živjet mogao ne bi.

Kada se suton spusti, opet uz jasle sam svoje.

Radujem se tišini štale, snu osvježenja i crnookoj

žmigavoj svjetiljci što pucketa i žmirka tamo, na zidu.

Veselim se svijetu i svom teškom kravskom životu

i čekam gazdaricu da sa čistim posuđem dođe

pa toplim i čvrstim prstima dotakne nabrekla vimena

i stalno se bogati mlijekom u slavu Tvoju, Gospodine Bože.

Prevod: Enver Čolaković