Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)
Éva-arcok
Cor cordium
1.
A frontvonal mögött áll.
Kötöz, gyógyít, arcán
a szobrok vésett, időtlen mosolya.
Elnéz a perc, a törmelékek felett,
figyelmes.
Nem kérdez, nem válogat,
teszi a dolgát, ápol,
ha kell, temet.
Üszkös végtagoktól
szabadítja meg tested,
itat. Törékeny kezén zúzódások,
ujja felmaródott, szeme kiszáradt patak,
a tolakodó képek mögötti
rendet keresi. Világosan lát. Vigasztal.
Lótetemet darabol, hólevet fog fel,
tegnap ételt osztott.
Ha vacog, csak fázik –
a félelmet nem ismeri.
A teste kifosztott.
2.
Múltadat méhében hordja ki.
Gyereket szül neked,
formálja képedre,
hasonlatosságodra
a tűrésen és a fáradtságon túl.
Megtanul keveset aludni,
második lenni a sorban,
belefogy, máskor belehízik.
A tükörben rég nem magát látja,
nem kérdezi, este hol voltál,
nem faggat, nem korhol, nem kér.
Teste már egy új életet szolgál.
3.
Gyertyát gyújt.
Gondozza sírod még télen is.
Esténként a kislámpa mellett
rendezgeti emlékeit,
képeket válogat.
Reggel még mindig két pohárba tölt,
ingeid a szekrényben ugyanúgy állnak,
enni már nincs kedve, de muszáj,
a temető nincs közel.
Mesél arról, hogy milyen itt nélküled.
Az élet elhallgatott pillanataiban is
melletted áll, néz, figyel –
pontosan tudod.
Hirtelen magától értetődő lesz minden,
már nem tiltakozol,
ő pedig segít, hogy megérkezhess.
Szemeddel még intesz neki,
mindent ért, nem siettet, mosolyog.
Kiküldi a nővért, és te hagyod,
hogy lezárja a szemed.
Megigazítja a ruháját,
a fejed a párnán,
és lábujjhegyen
kimegy.
4.
Piszkos körmű kis cseléd,
mondják, ha nem hallja.
Senki sem mosakszik nála többet.
Szava nincs, ne is legyen,
kötényébe törli madárkezét,
poharat fényesít, dúdolgat valamit.
Ha a gazdának fedezni van kedve,
szűköl, menekülne,
öle kiszáradt szivacs,
hagymájában rekedt virág.
Ha tésztát dagaszt,
álmodik közben. Akkor él.
Más életet régóta nem
remél.
5.
Hazudsz neki, mert öreg, beteg.
A szíved félrever,
gyengének ne lásson,
ne vegye észre.
Ha ágya mellett ülsz, arról mesél,
hogy milyen volt régen, amikor még
apával csak álmodtak rólad.
Ritkábban jársz mostanában felé,
így vigyázol rá,
így félted.
Szívét hét tőr járta át.
Esténként imádkozol,
ha valakinek
át kell menni a folyón,
jobb lenne, ha ő menne el, előbb.
Végleg.
6.
A hajnal kapujában vár.
Benne csírázik ki a tavasz magja,
ott tenyészik az élet, ahol lába
érinti a földet.
Saruja indákból szőve,
öle csak veled együtt igaz és egész.
Beleébredsz, benne szunnyadsz el,
fészked, folyómeder,
amikor újra és újra megérkezel,
kenyeret vág, borral kínál,
húsával etet,
ha éhezel.
Az idő és a sorsok mögött állnak,
lámpások és bóják,
évák, anyák Mária-arccal, szeretők,
történetük a te történeted,
arcuk a teremtés egyik fele,
bármerre lépsz, futsz, menekülsz,
tudd, az élet előtt és a halál után
minden kapuban, minden kikötőben,
árokparton és temetőben –
ugyanaz a nő áll.
Piszkos körmű kis cseléd,
mondják, ha nem hallja.
Senki sem mosakszik nála többet.
Szava nincs, ne is legyen,
kötényébe törli madárkezét,
poharat fényesít, dúdolgat valamit.
Ha a gazdának fedezni van kedve,
szűköl, menekülne,
öle kiszáradt szivacs,
hagymájában rekedt virág.
Ha tésztát dagaszt,
álmodik közben. Akkor él.
Más életet régóta nem
remél.
5.
Hazudsz neki, mert öreg, beteg.
A szíved félrever,
gyengének ne lásson,
ne vegye észre.
Ha ágya mellett ülsz, arról mesél,
hogy milyen volt régen, amikor még
apával csak álmodtak rólad.
Ritkábban jársz mostanában felé,
így vigyázol rá,
így félted.
Szívét hét tőr járta át.
Esténként imádkozol,
ha valakinek
át kell menni a folyón,
jobb lenne, ha ő menne el, előbb.
Végleg.
6.
A hajnal kapujában vár.
Benne csírázik ki a tavasz magja,
ott tenyészik az élet, ahol lába
érinti a földet.
Saruja indákból szőve,
öle csak veled együtt igaz és egész.
Beleébredsz, benne szunnyadsz el,
fészked, folyómeder,
amikor újra és újra megérkezel,
kenyeret vág, borral kínál,
húsával etet,
ha éhezel.
Az idő és a sorsok mögött állnak,
lámpások és bóják,
évák, anyák Mária-arccal, szeretők,
történetük a te történeted,
arcuk a teremtés egyik fele,
bármerre lépsz, futsz, menekülsz,
tudd, az élet előtt és a halál után
minden kapuban, minden kikötőben,
árokparton és temetőben –
ugyanaz a nő áll.
Evina lica
Cor cordium
1.
Iza linije fronta stoji.
Previja, leči, na licu joj je
uklesan, neprolazan osmeh spomenika.
Preleti pogledom minute, ruševine,
pažljiva je.
Ne pita, ne probira,
obavlja svoj deo posla, njeguje,
ako treba, ukopava.
Oslobađa ti telo
od osnetljivih udova,
napaja te. Na krhkoj ruci su otekline,
prsti izgrizani, oči presušeni potoci,
red traži iza slika koje se same
nameću. Bistra je. Nalazi utešne reči.
Uginulog konja komada, snežanicu hvata,
juče je hranu delila.
Ako drhti, samo joj je zima –
ne poznaje strah.
Telo joj je opljačkana.
2.
Tvoju prošlost u maternici njeguje.
Deteta ti podari koga
prema tvom liku,
tvojoj naravi formira
i iza granice podnošljivosti i umora.
Nauči kratko spavati,
biti u pozadini,
smrša se, katkad se odeblja.
U ogledalu odavno ne vidi sebe,
ne pita, uveče gde si bio,
na zapitkuja, ne kara, ne moli.
Telo joj novom životu služi.
3.
Sveće pali.
I preko zime ti njeguje grob.
Uveče pored sitne lampe
uspomene sređuje,
prebira po slikama.
Ujutro još uvek dve čaše puni,
tvoje košulje uredno su naslagane,
nema teka, ali jesti se mora,
groblje je daleko.
O tome priča kako je ovde bez tebe.
I u prešutnim trenutcima života
tebe podržava, gleda, motri –
ta dobro znaš.
Odjednom je sve samo od sebe razumljivo,
više se ne ograđuješ,
ona pak ti pomaže u prispevanju.
Još ćeš nju očima pozdraviti,
sve shaća, ne požuruje, smeška se.
Zamoli sestru da izđe a ti dopuštaš
da ti zatvori oči.
Namešta svoje odelo,
glavu ti na jastuku
i nečujno
izlazi.
4.
Mala sluškinja prljavih noktiju,
kažu, kad ne čuje.
Niko se više od nje ne pere.
Šutljiva je, neka i ne priča,
u kecelju briše tanane ruke,
čaše gladi, uz to pevuši.
Ako se gazdi prohte za parenje,
cvili, bežala bi,
krilo joj je isušena spužva,
u korenu cvet je bez latica.
Kad testo mesi,
sanja. Tad živi.
Nadu za neki bolji život odavno
je izgubila.
5.
Lažeš njoj, jer je ostarila, bolesna.
Lupa ti srce,
neka ne primeti
da si slabić.
Ako uz njen krevet sediš, priča
a davnim vremenima, kad su sa ocem
tek sanjali o tvom dolasku.
U poslednje vreme ređe nju posećuješ,
tako vodiš o njoj računa,
tako paziš na nju.
Sedam sablji su nju sekli.
Navečer se moliš,
ako već neko
mora preći preko reke,
bilo bi bolje, da to bude ona.
Nepovratno.
6.
Čeka te u vratima osvita.
U njoj klija seme proleća,
gde njeni tabani dotiču zemlju
život tamo buja.
Opanke su njoj od vitica,
njeno krilo s tobom je istinit i celovit.
U njoj se budiš, u njoj te san dotiče,
tvoje je gnezdo i korito,
kad opet i opet prispevaš,
kruh seče, vino nudi,
svojom mesom te hrani,
ako gladuješ.
Iza vremena i usudi su postrojeni,
svetiljke i plutače,
eve, majke s likom Marije, ljubavnice,
njihova sudba je i tvoja sudba,
njihova lica je jedna polovina stvorenja,
bilo kud kročiš, trčiš, bežiš,
znaj, i pre rođenja i posle smrti
u svakoj kapiji, u svakoj luci,
na obali jarka i na groblju –
ista ta žena stoji.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése