Nemes Nagy Ágnes Félelem – Strah – Befürchtung

Nemes Nagy Ágnes (Agneš Nemeš Nađ)

Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.

Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
“Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen -
s maradj velem.

Strah

Volim te. Reč, pokret izraziti ne zna.

U strahu zgrčena ljubav te slavi.

Samo gledam koliko užasa vreba

priliku da nas crninom preplavi.

Svakodnevno ih zbrajam i ređam,

zastrašujući snovi me bude,

za još strašnija razdoblja se spremam

držeći tvoje tople, krhke ruke –

U vrtu Akvinkuma pivo smo pili,

bleda uspomena jesenjeg neba,

neku dečju pesmu smo govorili:

„Žuti se list, al’ još krasi drveta,“

žuti se list i svaki tren je zadnji,

ilirska plesačica kukove trese,

latinski krčag se krije u travi,

ogroman stub reklamom se razmeće,

u klonulom vremenu i dim sjaji,

na vozu mirisom grožđa puna košara,

gusta zrelost i naša bića ozari,

u vazduhu prezrelost raspuknutog leta vlada –

Sedam godina te volim, ljubavi,

Velika kola konačno okreni

reci svetu, nemoguće je, kaži –

i ostani.

Prevod: Fehér Illés

Befürchtung

Ich liebe dich. Mir fehlen Wort und Geste.
Verkrampft ist meine Liebe von den Schrecken.
Zähl sie dir auf, die Arten des Entsetzens,
die auf uns warten, im Gesicht uns stecken.

Liste sie auf und zähl sie immer wieder,
mach mich gefaßt auf immer schlimmre Zeiten,
schreckliche Träume durchfahren meine Glieder,
ich streichle deine magre warme Hand –

Bier haben wir getrunken in dem Garten,
viel Erinnerung, herbstlich weiches Licht,
ich hörte mich mein Kinderreimen murmeln:
„Das Laub vergilbt, doch fallen will es nicht“,

das Laub vergilbt, lauter letzte Momente,
ihren Nabel wiegt die Illyrerin im Tanz,
im Unkraut liegen römische Fragmente,
und wandhoch wirbt ein Schild für Fahrräder,

die Luft ist lau, der Rauch ist voller Glanz,
im Zug, da duften Körbe voller Trauben,
der dichte Duft, er strömt in unser Haar,
die Reife sprengt, was dieser Sommer war –

Volle sieben Jahre, Liebster, lieb ich dich,
greif dem Großen Wagen in die Speichen,
ruf der Welt zu, sag ihr, ganz unmöglich –
niemals darfst du von mir weichen.

Übersetzung: Wilhelm Droste