Kassák Lajos (Lajoš Kašak)
Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.
Requiem egy asszonyért
Ő halt meg akit nagyon szerettem
igaz hogy
sosem vallottam meg neki.
Akkor csak a barátja voltam.
Egy másik férfival élt
három gyereke hites apjával.
Mindössze huszonkétéves
s a három gyerek mint a szegénység sápadt virágai.
Egyik még az anyja tején nevelődött
esténként a nagyanyjuk mosdatta le őket
a zománcát vesztett
zebracsíkos lavórban.
Igen ők a szegénység sápadt virágai voltak
a szomszéd gyárfalak árnyékában.
Sok volt a sírás
a kenyértelenség szomorúsága.
De jól birták a zűrös nappalokat hosszú éjszakákat
minthacsak kínpadra születtek volna
homlokukon a mártírium jegyével.
Ott csetlettem-botlottam közöttük
aztán én lettem egyetlen férfi a házban
a másik mintha füstté vált volna
többé sose láttuk.
1910
kemény télidő
sovány ígéretek
és egy ajtó
amit nem tudtam becsukni.
Az asszony hozománya három gyerek
három szánalomraméltó virágszál
és én már éreztem vállaim meghajolnak
a gondok súlya alatt.
Fiatal költő mindent súlyosabbnak éreztem
mindent sötétebbnek láttam a valóságnál
s csak testem élt köztük.
Nem holmi öttusa bajnoké volt ez a test
hanem az enyém
egy fiatal költő teste
amit gyakorta cserben hagyott a lélek.
Nem ezen a tájon volt igazi otthonom
más hegyek szerpentinjein
más vizek sodrában
más csillagok alatt
más végletek közt
éltem szinte láthatatlanul.
Nem törődtem a bírák szigorával
sem az adóhivatallal
orvosok nagyképével
vénasszonyok siralmaival.
Az a pénz nélküli úr voltam
aki önmaga húsával táplálkozik.
Rögeszmém volt a végtelen felmérése
és meg tudtam elégedni a semmivel.
Hasonló voltam azokhoz a hívőkhöz
akik a mennyek kapuin zörgetnek
feledve rongyaikat és sebeiket.
Nem ittam alkoholt
és a megrögzött iszákosokhoz hasonlítottam
behunyt szemmel bolyongtam
anélkül, hogy letértem volna egy egyenes útról.
Már tudtam
horgonyaimat a tenger mélyére vetettem
íme hát a sajkát
amit álmaim fénypontjaiból készítettem
semmi baj nem érheti
mert én magam vagyok a tenger
felette az ég
rajta az ezüstporral behintett
tejút is én vagyok.
Féltem a haláltól
s nagyobb biztonságban éltem minden halandónál
oldalamon már az asszonnyal
aki elhagyta értem három gyerekét.
Nálunk senki sem lehet boldogabb
mondtam őszintén és meghitten
s mégis ha megcsókoltuk egymást
a bűnösök szomorúsága
összeszorította torkunkat.
De ez már nem változtathatott a mérleg játékán.
Azt mondtam az enyém vagy
és ő is azt mondta
az enyém vagy.
Boldogan szavalta verseimet
gesztusok és szenvelgő grimaszok nélkül
úgy ahogyan megszülettek a mélyben
ahogyan a napvilágban kiteljesedtek
és én láttam őt a színpadon
Maeterlinck
Szent Antal csodájában.
Ó Isten Isten
hogyan múlik felettünk az idő
milyen elszabadultan forognak
sorsunk olajozatlan kerekei.
A színpadon
a nézők szemének kereszttüzében
ő volt a szegény együgyü szolgáló
mocskos zsákrongyával éppen a padlót mosta fel
mikor megjelent előtte
Szent Antal
fehér liliomszállal a kezében
ezüst glóriájában apró villanykörték égtek
s az együgyű szolgáló
nyitott szájjal bámult rá
összekulcsolt kezekkel
arcán a hervadó szüzesség pírjával
mint aki hisz a csodában
és mélyen megalázkodik előtte.
Láttam őt és nagyon szerettem
és ekkor született egy versem
az éjszaka drapériái közt anyámat idéztem meg
"aki ott sirdogált a nagy teknők előtt s a nehéz gőzökben néha megjelentek az angyalok.
Fügét datolyát és cseresnyét hoztak tiszta ingecskéjükben és
kövér kezecskéjükkel
elsimították a mosónő szeméből a hajakat."
Anyám és feleségem egyazon alagúton át
indultak a hajnal kapuja felé
én lámpással a kezemben
haladtam előttük
miközben könnyeztek a szemeim
s egy szebb jövőről énekeltem.
Azt hittem jó szóval gyengéd simítással
meg tudom váltani a világot.
Mértéktelen étvággyal verseket faltam
és verseket szültem anyai fájdalommal.
Látomásaim szövevényei közt
az apokalipszis lovait hajszoltam
keresztben átúsztam az idő folyását
elvesztem a térben
aztán megint a feleségem karján találtam meg magam.
Hallottuk a három gyerek távoli sírását
s csak mentünk
mentünk
keserű ízekkel a szánkban
vérünk forróságától gyötörten.
Éreztem valamikor én is
síró az anyja után kiáltozó gyerek voltam
s íme most egyedül kell magasba emelnem
a gyűlölet és a szeretet zászlaját.
Nem voltak megbocsájthatatlan bűneim.
De tudtam
mindazért amit tettem és nem tettem
a saját tüzemben kell elégnem.
Aludj aludj én csöppségem
dúdolta anyám a bölcsőm felett.
A mécses vérző lángja
megvilágította a falakat
amiken fekete árnyak imbolyogtak
nyitvatartották a szemem
és bekúsztak a szívembe.
Menekülni szerettem volna
s a permetező korom
elzárt előlem minden utat.
Ilyen volt gyerekkorom
s most három elhagyott gyerek sírt utánunk.
És mi csak mentünk
mentünk.
Háborúkkal és forradalmakkal találkoztunk
úgy sejtettük
egy kiengesztelhetetlen szörnyeteg
él valahol a sárga ködök megett
és tüskefogaival
fekete holdas körmeivel
gyötör bennünket folyvást.
Megkínzottak és meggyalázottak lettünk
mint Dosztojevszkij regényalakjai.
Feleségem volt az én áldozatra kész Szonjám
aki elkísért pokoljárásomban
remélvén hogy egyszer kisüt felettünk a nap
s az emberek leveszik előttünk kalapjukat.
Nagy a világ mégsem tudtunk nyomtalanul elveszni benne.
Leróttuk tegnapi adósságainkat
ma újabb kölcsönökért esdekeltünk
s mint az ökrök
húztuk minden haszon nélküli igánkat
a síkság forró homokján
vagy eltévedtünk egy erdőben
féltünk a mély csendtől
a láthatatlan nyüzsgéstől
a kígyósziszegéstől.
Fogadalmaink hínárjába gabalyodtunk
de ismét kitörtünk
folytattuk azt amit nem akartunk folytatni
és mi mást tehetnénk
megöleljük egymást
a jobb remények szédületében.
Egy beigért tragédia szálait
szőjük
vakon
és jó képet vágunk hozzá.
Hány éjszakát virrasztottunk át
egymás előtt is szégyenkezőn
hányszor fordítottuk el tekintetünket
az utcák járókelőiről.
Valami féreg rághatta szivünket
vagy talán a láthatatlan angyal
űzött bennünket láthatatlan kardjával
nagy sötétségeken át
az irreális térben.
És hányszor ültünk
összefont kezekkel
akár a siralomházban.
Sóhajokat küldtünk a táj felé
ahol a hajnal születik meg
harangok és gyárkürtők lármájával.
Mérhetetlen volt bennünk
az élet vágya
és a halál tudata.
Anyám ha sejtette volna
mi lesz belőlem
így könyörgök
szakíts le elapadt melledről
dobj a kút fenekére.
Nem egyszer gondoltam apámra is
akitől úgy szakadtam el
ahogyan a férges gyümölcs
elszakad fájától.
Mea culpa ó mea culpa.
Játszom testetlen játékszereimmel
mint aki a nagy
katedrális
helyreállításán dolgozik.
De már tudom
saját árnyékomat kergetem
fürkészem a semmi mélységét
elundorodom ha saját képmásomat látom a
folyó tükrében.
Milyen kegyetlenül egyedül lennék
ha az asszony nem menetelne oldalamon.
Végtelen hála
és dicséret
a szerelméért.
Olyan volt ő
mint a jótétemény maga
mint egy virágos kert illata
mint az a valótlan kéz
amely olykor olykor
mély álomba merített
mint az az ajándék
amit nem kértem soha
és boldoggá tett ha megérkezett.
Mindenét megkívántam
és mindenét nekem adta.
Aztán elindult a hosszú magányos útra.
Ki tudja hol járhat most
átokverte tájakon bolyong tán
vagy éppen a Paradicsomkert kapujában áll
bebocsájtásra várakozón
vagy a legmagasabb hegy csúcsán ül
és kedves szoprán hangján énekel
vagy talán igazánból már nincs sehol
elvesztette súlyát
átlátszóvá vált mint a levegő
s csak a szörnyű kis ballada őrzi emlékét.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
"Enyém volt ő s engemet mint rózsát viselt kebelén
s maga is egy rózsa volt szegény.
Ki érti meg súlyos bánatát
virágot szedett a réten egy nyárvégi nap alkonyán
aztán sírt és megölte magát."
igaz hogy
sosem vallottam meg neki.
Akkor csak a barátja voltam.
Egy másik férfival élt
három gyereke hites apjával.
Mindössze huszonkétéves
s a három gyerek mint a szegénység sápadt virágai.
Egyik még az anyja tején nevelődött
esténként a nagyanyjuk mosdatta le őket
a zománcát vesztett
zebracsíkos lavórban.
Igen ők a szegénység sápadt virágai voltak
a szomszéd gyárfalak árnyékában.
Sok volt a sírás
a kenyértelenség szomorúsága.
De jól birták a zűrös nappalokat hosszú éjszakákat
minthacsak kínpadra születtek volna
homlokukon a mártírium jegyével.
Ott csetlettem-botlottam közöttük
aztán én lettem egyetlen férfi a házban
a másik mintha füstté vált volna
többé sose láttuk.
1910
kemény télidő
sovány ígéretek
és egy ajtó
amit nem tudtam becsukni.
Az asszony hozománya három gyerek
három szánalomraméltó virágszál
és én már éreztem vállaim meghajolnak
a gondok súlya alatt.
Fiatal költő mindent súlyosabbnak éreztem
mindent sötétebbnek láttam a valóságnál
s csak testem élt köztük.
Nem holmi öttusa bajnoké volt ez a test
hanem az enyém
egy fiatal költő teste
amit gyakorta cserben hagyott a lélek.
Nem ezen a tájon volt igazi otthonom
más hegyek szerpentinjein
más vizek sodrában
más csillagok alatt
más végletek közt
éltem szinte láthatatlanul.
Nem törődtem a bírák szigorával
sem az adóhivatallal
orvosok nagyképével
vénasszonyok siralmaival.
Az a pénz nélküli úr voltam
aki önmaga húsával táplálkozik.
Rögeszmém volt a végtelen felmérése
és meg tudtam elégedni a semmivel.
Hasonló voltam azokhoz a hívőkhöz
akik a mennyek kapuin zörgetnek
feledve rongyaikat és sebeiket.
Nem ittam alkoholt
és a megrögzött iszákosokhoz hasonlítottam
behunyt szemmel bolyongtam
anélkül, hogy letértem volna egy egyenes útról.
Már tudtam
horgonyaimat a tenger mélyére vetettem
íme hát a sajkát
amit álmaim fénypontjaiból készítettem
semmi baj nem érheti
mert én magam vagyok a tenger
felette az ég
rajta az ezüstporral behintett
tejút is én vagyok.
Féltem a haláltól
s nagyobb biztonságban éltem minden halandónál
oldalamon már az asszonnyal
aki elhagyta értem három gyerekét.
Nálunk senki sem lehet boldogabb
mondtam őszintén és meghitten
s mégis ha megcsókoltuk egymást
a bűnösök szomorúsága
összeszorította torkunkat.
De ez már nem változtathatott a mérleg játékán.
Azt mondtam az enyém vagy
és ő is azt mondta
az enyém vagy.
Boldogan szavalta verseimet
gesztusok és szenvelgő grimaszok nélkül
úgy ahogyan megszülettek a mélyben
ahogyan a napvilágban kiteljesedtek
és én láttam őt a színpadon
Maeterlinck
Szent Antal csodájában.
Ó Isten Isten
hogyan múlik felettünk az idő
milyen elszabadultan forognak
sorsunk olajozatlan kerekei.
A színpadon
a nézők szemének kereszttüzében
ő volt a szegény együgyü szolgáló
mocskos zsákrongyával éppen a padlót mosta fel
mikor megjelent előtte
Szent Antal
fehér liliomszállal a kezében
ezüst glóriájában apró villanykörték égtek
s az együgyű szolgáló
nyitott szájjal bámult rá
összekulcsolt kezekkel
arcán a hervadó szüzesség pírjával
mint aki hisz a csodában
és mélyen megalázkodik előtte.
Láttam őt és nagyon szerettem
és ekkor született egy versem
az éjszaka drapériái közt anyámat idéztem meg
"aki ott sirdogált a nagy teknők előtt s a nehéz gőzökben néha megjelentek az angyalok.
Fügét datolyát és cseresnyét hoztak tiszta ingecskéjükben és
kövér kezecskéjükkel
elsimították a mosónő szeméből a hajakat."
Anyám és feleségem egyazon alagúton át
indultak a hajnal kapuja felé
én lámpással a kezemben
haladtam előttük
miközben könnyeztek a szemeim
s egy szebb jövőről énekeltem.
Azt hittem jó szóval gyengéd simítással
meg tudom váltani a világot.
Mértéktelen étvággyal verseket faltam
és verseket szültem anyai fájdalommal.
Látomásaim szövevényei közt
az apokalipszis lovait hajszoltam
keresztben átúsztam az idő folyását
elvesztem a térben
aztán megint a feleségem karján találtam meg magam.
Hallottuk a három gyerek távoli sírását
s csak mentünk
mentünk
keserű ízekkel a szánkban
vérünk forróságától gyötörten.
Éreztem valamikor én is
síró az anyja után kiáltozó gyerek voltam
s íme most egyedül kell magasba emelnem
a gyűlölet és a szeretet zászlaját.
Nem voltak megbocsájthatatlan bűneim.
De tudtam
mindazért amit tettem és nem tettem
a saját tüzemben kell elégnem.
Aludj aludj én csöppségem
dúdolta anyám a bölcsőm felett.
A mécses vérző lángja
megvilágította a falakat
amiken fekete árnyak imbolyogtak
nyitvatartották a szemem
és bekúsztak a szívembe.
Menekülni szerettem volna
s a permetező korom
elzárt előlem minden utat.
Ilyen volt gyerekkorom
s most három elhagyott gyerek sírt utánunk.
És mi csak mentünk
mentünk.
Háborúkkal és forradalmakkal találkoztunk
úgy sejtettük
egy kiengesztelhetetlen szörnyeteg
él valahol a sárga ködök megett
és tüskefogaival
fekete holdas körmeivel
gyötör bennünket folyvást.
Megkínzottak és meggyalázottak lettünk
mint Dosztojevszkij regényalakjai.
Feleségem volt az én áldozatra kész Szonjám
aki elkísért pokoljárásomban
remélvén hogy egyszer kisüt felettünk a nap
s az emberek leveszik előttünk kalapjukat.
Nagy a világ mégsem tudtunk nyomtalanul elveszni benne.
Leróttuk tegnapi adósságainkat
ma újabb kölcsönökért esdekeltünk
s mint az ökrök
húztuk minden haszon nélküli igánkat
a síkság forró homokján
vagy eltévedtünk egy erdőben
féltünk a mély csendtől
a láthatatlan nyüzsgéstől
a kígyósziszegéstől.
Fogadalmaink hínárjába gabalyodtunk
de ismét kitörtünk
folytattuk azt amit nem akartunk folytatni
és mi mást tehetnénk
megöleljük egymást
a jobb remények szédületében.
Egy beigért tragédia szálait
szőjük
vakon
és jó képet vágunk hozzá.
Hány éjszakát virrasztottunk át
egymás előtt is szégyenkezőn
hányszor fordítottuk el tekintetünket
az utcák járókelőiről.
Valami féreg rághatta szivünket
vagy talán a láthatatlan angyal
űzött bennünket láthatatlan kardjával
nagy sötétségeken át
az irreális térben.
És hányszor ültünk
összefont kezekkel
akár a siralomházban.
Sóhajokat küldtünk a táj felé
ahol a hajnal születik meg
harangok és gyárkürtők lármájával.
Mérhetetlen volt bennünk
az élet vágya
és a halál tudata.
Anyám ha sejtette volna
mi lesz belőlem
így könyörgök
szakíts le elapadt melledről
dobj a kút fenekére.
Nem egyszer gondoltam apámra is
akitől úgy szakadtam el
ahogyan a férges gyümölcs
elszakad fájától.
Mea culpa ó mea culpa.
Játszom testetlen játékszereimmel
mint aki a nagy
katedrális
helyreállításán dolgozik.
De már tudom
saját árnyékomat kergetem
fürkészem a semmi mélységét
elundorodom ha saját képmásomat látom a
folyó tükrében.
Milyen kegyetlenül egyedül lennék
ha az asszony nem menetelne oldalamon.
Végtelen hála
és dicséret
a szerelméért.
Olyan volt ő
mint a jótétemény maga
mint egy virágos kert illata
mint az a valótlan kéz
amely olykor olykor
mély álomba merített
mint az az ajándék
amit nem kértem soha
és boldoggá tett ha megérkezett.
Mindenét megkívántam
és mindenét nekem adta.
Aztán elindult a hosszú magányos útra.
Ki tudja hol járhat most
átokverte tájakon bolyong tán
vagy éppen a Paradicsomkert kapujában áll
bebocsájtásra várakozón
vagy a legmagasabb hegy csúcsán ül
és kedves szoprán hangján énekel
vagy talán igazánból már nincs sehol
elvesztette súlyát
átlátszóvá vált mint a levegő
s csak a szörnyű kis ballada őrzi emlékét.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
"Enyém volt ő s engemet mint rózsát viselt kebelén
s maga is egy rózsa volt szegény.
Ki érti meg súlyos bánatát
virágot szedett a réten egy nyárvégi nap alkonyán
aztán sírt és megölte magát."
Karácsony éjszakája van.
Szólnak a harangok.
Rekvijem za jednom ženom
Umrla je koju sam jako voleo
mada
nikad njoj nisam priznao.
Tad sam njoj samo prijatelj bio.
S drugim muškarcem je živela
s ocem njene troje dece.
Tek ima dvadesetdve
a troje dece kao bledi cvetovi siromaštva.
Jedan se još na majčinom mleku razvijao
povremeno baka ih je umivala
u prugastom umivaoniku
sa izgubljenim emaljom.
Da oni su bili bledi cvetovi siromaštva
u senci susednih fabrika.
Bilo je mnogo plača
tuga neimaštva.
Ali dobro su podnosili zbrkane dane duge noći
kao da su za mučilište rođeni
na čelu sa znakom martirstva.
Među njima sam tumarao
zatim sam u kući jedini muškarac postao
drugi kao da se u dim pretvorio
nikad ga više nismo videli.
1910
tvrda zima
mršava obećanja
i jedna vrata
koja nisam mogao zatvoriti.
Miraz žene su troje dece
tri bedna cveta
a ja sam već osećao da se savijam
ispod težine obaveza.
Kao mladi pesnik sve sam teže podnosio
od stvarnosti sve sam tmurnije video
tek mi je telo živelo među njima.
To telo nije pripadalo nekom šampionu petobojca
bilo je moje
telo mladog pesnika
koga je duša često izneverila.
Nije na tom kraju bio moj pravi dom
na serpentinama drugih brda
u toku drugih voda
pod drugim zvezdama
među drugim krajnostima
sam živeo neprimetno.
Nisam se osvrnuo na strogost kadija
na poresku upravu
na nadutost lekara
na plač starica.
Taj gospodin sam bio koji
u besparici vlastitim mesom se hrani.
Fiksna ideja mi je bila procenjivanje beskraja
i mogao sam se zadovoljiti sa ništa.
Bio sam sličan onim vernicima
koji zaboravljajući na svoje prnje i jade
i na vrata nebesa kucaju.
Nisam konzumirao alkohol
ipak sam bio sličan notornim pijanicama
sklopljenim očima lutao
bez da bih napustio pravi put.
Već sam znao
moja sidra na dnu mora bacio
evo smrtnjaku mom
što sam iz vrhunca snova sagradio
ne može ništa nauditi
jer ja sam sam i more
i nebo
i srebrnim praškom posuta
Kumova slama.
Bojao se smrti
ali od svih smrtnika sam se bezbedniji osećao
već u zajedništvu sa ženom
koja je zbog mene napustila troje dece.
Od nas niko ne može biti sretniji
govorio sam iskreno i prisno
ipak kad smo se ljubili
tuga grešnika
je stisla naša grla.
Ali ništa nije moglo uticati na igru klackalice.
Rekao sam moja si
i ona je rekla
moj si.
Sretno recitirala moje pesme
bez gestova i strasnih grimasa
tako kao što su u dubini rođene
na svetlu dana rasprostirane
i video sam nju na bini
Meterlink
u čudu Svetog Antuna.
O Bože Bože
kako prolazi vreme
kako oslobođeno se vrte
nepodmazani točkovi naše usudi.
Na bini
u unakrsnoj vatri pogleda gledalaca
ona je bila siromašna benasta sluškinja
sa prljavom krpom sargije baš je pod prala
kad se pred njom pojavio
Sveti Antun
sa belim ljiljanom u ruci
i u srebrnoj gloriji sitnim svetlucavim sijalicama
a priprosta služavka
otvorenim ustima
sklopljenim rukama ga je gledala
na licu sa crvenilom nevinih
kao da veruje u čuda
i duboko se ponižava pred njim.
.Video sam nju i mnogo voleo
tad se rodila jedna moja pesma
majku sam prizivao među draperijama noći
„koja je pred velikim koritama plakala i u teškim parama koji put su se pojavili anđeli.
U čistim košuljama smokve datulje trešnje donosili
debelim ručicama
uklonili kosu iz očiju pralje.”
Moja mama i supruga kroz isti tunel
su krenuli prema kapiji svanuća
ja sa svetiljkom u ruci
koračao ispred njih
usput suze pustio
i o lepšoj budućnosti pevao.
Verovao lepim rečima nežnim pokretom
mogu izbaviti svet.
Nezasitno gutao pesme
i majčinskim bolom pesme rađao.
Među zamršenim priviđenjima
ate apokalipse jurio
preplivao tok vremena
u prostoru se gubio
pa sam se ponovo u krilima supruge našao.
Čuli smo daleki plač troje dece
i samo koračali
koračali
u ustima s gorkim okusom
od slasti vlastite krvi mučeno.
Osećao nekad sam i ja
plačljivo derište bio koji vičući prizivao majku
a eto sad sam moram uvis dići
zastavu mržnje i ljubavi.
Nisam imao neoprostive grehova.
Ali sam znao
za sve ono što uradio i nisam uradio
u vlastitom paklu moram izgoreti.
Spi spi malecki moj
pevušila mi je mama nad kolevkom.
Krvavi plamen uljenice
osvetlio zidove
na kojima crne sene treperile
budnim su me držale
i uvukli mi se u srce.
Voleo bi pobeći
ali rominjajuća čađ
pred mnom je sve ceste zatvorila.
Takvo mi je bilo detinjstvo
a sad troje napuštene dece plaču za nama.
I mi smo samo koračali
koračali.
Susreli ratove i revolucije
tako smo naslućivali
da negde iza žute magle
nezajažljiva neman živi
koja sa zubima od trna
i crnim mesečastim noktima
nas neprestano mući..
Postali smo mučeni i obeščašćeni
poput junaka Dostojevskog.
Supruga mi je bila moja na žrtve spremna Sonja
pratila me je na mom paklenom putu
nadajući se da će jednom nad nama osvanuti sunce
a ljudi pred nama skidati kapu.
Velik je svet ipak nismo mogli u njemu bez traga nestati.
Otarasili se jučerašnjeg duga
danas nove zajmove iskali
i kao volovi
na vrućem pesku ravnice
bez ikakve fajde vukli jaram
ili smo u šumi zalutali
plašili se duboke tišine
nevidljive vreve
siktanja zmije.
Sapleli smo se u drezgi naših zaveti
ači smo ponovo izbili
nastavili što nismo hteli nastaviti
i šta bi drugo radili
zaglili smo se
u zanosu isčekivanja.
Slepo pleli niti
obećane
tragedije
a usput smo veselje glumili.
Kolike noći smo prebdeli
i međusobno se stideći
koliko puta smo okrenuli poglede
od prolaznika.
Nekakav crv je grizao naša srca
ili možda s nevidljivom sabljom
nevidljivi anđeo nas je jurio
u irealnom prostoru
preko velikih tama.
I koliko puta smo sedeli
skrštenih ruku
kao u mrtvačnici.
Uzdahe slali u okoliš
gde se sa zvonjavom
i znacima fabričkih rogova zora rađa.
Neizmerna je bila u nama
žeđ za životom
i svest o smrti.
Mama kad bi slutila
šta će od mene biti
ovako preklinjem
otkini me sa isušenih dojki
na dno bunara me baci.
Ne jednaput sam mislio i na oca
od koga sam se tako otrgnuo
kao crvast plod
od drveta.
Mea culpa o mea culpa.
Igram se s mojim bestelesnim igračkama
kao neko ko radi na
rekonstrukciji
velike katedrale.
Ali već znam
vlastitu senu jurim
istražujem dubinu ništa
gadi mi se kad odraz vlastitog lika vidim
u ogledalu reke.
Kako bi užasno bio sam
kad žena ne bi kraj mene koračala.
Bezgranična hvala
i pohvala
za njenu ljubav.
Bila je takva
kao samo dobročinstvo
kao miris cvetnjaka
kao neistinita ruka
koja katkad katkad
u duboki san me je utonula
kao onaj poklon
kojeg nikad nisam tražio
ali me je urećio ako je stigao.
Sve sam od nje želeo
i dala mi je sve što je imala.
Onda je na dug usamljen put krenula.
Ko zna gde sad hoda
valjda na ukletom krajoliku luta
ili baš ispred kapije Raja stoji
čekajući dozvolu za ulaz
ili na vrhu najviše planine sedi
i njenim umiljatim visokim tonom peva
ili u biti više nigde ne postoji
izgubila težinu
poput zraka postala prozirna
i samo užasna balada čuva njenu uspomenu.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
„Bila je moja a mene ja kao ružu nosila na grudima
i sama je siromašna ruža bila.
Ko shvaća težinu njene tuge
na livadi cveće je brala u sutonu jednog kasnoletnjeg dana
zatim je plakala pa se ubila.”
Badnje je veče.
Zvona zvone.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése