Irfan Horozović Rukopis – Kézirat



Irfan Horozović Banja Luka 27. aprila 1947 –

Rukopis

Pjesnici nikad ne umiru.

Ne sjećam se više kad sam prvi put čuo ovu izreku, ali nikad mi se nije učinila tako istinita kao tog jesenjeg dana, u staroj kući u Grunewaldu, pred otvorenim rukopisom Saida Puškara.

Otilia je stavila na stol dvije šalice čaja i činiju s kolačićima.

– Ovaj čaj on je najviše volio – rekla je ispod glasa, kao za sebe.

Pili smo u šutnji.

Povremeno sam gledao kroz prozor kako se vjetar divlje igra s lišćem u drvoredu. Bilo mi je neprijatno da stalno gledam u nju, jer lice joj je bilo kao tajanstvena maska, iako se trudila da bude što je moguće više prijazna.

Takva je bila i kad je stavila na stol ispred mene svežanj nalik na herbarij, pažljivo zavezan.

Kad sam ga razvezao, jer sam vidio da to ona očekuje, isplivalo je nekoliko plastičnih providnih omota od kojih je svaki imao svoj naziv. Sadržaj jednog omota sam odmah prepoznao. Na njemu je pisalo “Pribjegar”.

Zanimljivom mi se učinila zbirka pisama, pisanih uglavnom na stroju, s potpisima i pečatima, s memorandumima poznatih izdavačkih kuća, a naslovljena na Saida Puškara. Bila su to pisma koja su odbijala njegov rukopis, sročena hladno ili pak s podsticajnim razumijevanjem, ali rezultat je bio isti. Odbijali su objaviti njegov rukopis. Iz tih  pisama se dalo zaključiti da je Said  Puškar s godinama mijenjao naziv svoje pjesničke knjige,

izbacivao neke pjesme, dodavao nove i uobličavao nešto kao svoju konačnu knjigu.

Očigledno je to bila knjiga na kojoj je radio cijeli svoj život. Ona je bila njegov dnevnik, njegova skrivena autobiografija.

Opaska kao “vaša je pjesnička  knjiga izuzetno darovita, ali nažalost nije mogla ući u naš izdavački plan” nije tu mogla ništa ni dodati ni oduzeti.

Datumi su govorili nedvosmisleno: taj je rukopis putovao od izdavača do izdavača preko dvadeset godina. Gotovo je nevjerojatno da ga niko nije htio objaviti u izdavačkoj poplavi tog vremena, u poplavi pjesničkih knjiga najrazličitijeg izraza, kao da su svi, bar riječju, htjeli ostaviti drugačiji znak o sebi.

Riječ nikad ne umire.

Rukopisi ne gore.

Ponekad je mrak toliko dubok da ga samo blijesak riječi može osvijetliti.

Riječ se reinkarnira u čovjeku. I to je korijen svega. Dok je padala noć  nad Grunewaldom, vraćao sam se podzemnom željeznicom u Pankow. U torbi mi je bila knjiga mrtvog pjesnika, knjiga Saida Puškara, čovjeka kog sam poznavao dok smo obojica bili posve mali, dječaci s Vrbasa, dječaci s drvenim mačevima u rukama, dječaci koji su sanjarili da će jednog dana velikim dajakom voziti vrbaski  čamac, proći s njim kroz bukove na Halilovcu i na Studencu i zaputiti se prema Gornjem Šeheru. Davno je otišao iz naše ulice i nae četvrti. Nikad ga više nisam vidio. A sad mi se činilo da je doba kad smo bili kradljivci voća i lovci štiglica zakoračilo u podzemnu željeznicu i da me ostali putnici sa zazorom gledaju, kao da se između  kolodvora Zoo  i Alexanderplatza dogodilo nešto krajnje neobično.

Kézirat

A költők sosem halnak meg.

Arra már nem emlékszem, mikor hallottam először, de sosem tűnt annyira igaznak, mint azon az őszi napon a grünewaldi kopottas házban, Said Puskar nyitott kézirata előtt.

Otti két csésze teát és süteményekkel teli tálcát tett az asztalra.

– Ezt a fajta teát szerette legjobban – mondta, szinte csak magának.

Csendben iszogattunk.

Az ablakon kitekintve figyeltem a szél falevelekkel űzött szilaj játékát. Kellemetlen volt állandóan rá néznem, igaz, törekedett a kedves háziasszony szerepében, mégis arca titokzatos álarcba borult.

Ilyen volt akkor is, mikor az asztalra elém tette a gondosan összekötött, herbáriumszerű csomagot.

Kibontottam, mert látszott rajta, elvárja. Néhány átlátszó műanyagba csomagolt, címekkel ellátott köteg került a kezembe. Az egyik tartalmát rögtön felismertem. Felirata: „Menekült”.

Érdekesnek tűnt a nagyrészt géppel írott, aláírásokkal, pecsétekkel, ismert kiadóházak fejléceivel ellátott, Said Puskarnak címzett levélgyűjtemény. Ezek a levelek ridegen vagy buzdító megértéssel –  a végeredmény ugyanaz –, tudatták kéziratának elutasítását. Kézirata nem kellett. Ezekből a levelekből kiderült, Said Puskar éveken keresztül változtatott verseskötetén, néhány verset törölt, újabbakkal gazdagította, alakítgatta míg el nem érte a végső változatot. Egész életén keresztül ezen a könyvön dolgozott. Naplója volt, titkos életrajza.

A megjegyzés „kézirata különös tehetségről vall, sajnos nem tudtuk kiadói tervünkbe iktatni” mindent elárult.

A keltezésekből kiderült: kiadótól kiadóig vándorolt kötete, húsz éven keresztül. Szinte hihetetlen, az akkori idők kiadásáradatában, a legkülönbözőbb verseskötetek halmazában, amikor mindenki, legalább szavakkal, hallatni akart magáról, senki sem akarta kiadni.

A szó sosem hal meg.

A kéziratok nem égnek.

Néha oly mély a sötét, csak a szóvillanás képes megvilágítani.

A szavak újraélednek az emberben. Ez mindennek a gyökere. Grünewaldban

esteledett, mikor a földalatti vasúttal mentem vissza Pankowba. Táskámban volt a halott költő könyve, Said Puskar könyve, azé az emberé, akit még gyerekkoromban ismertem, mindketten Vrbasz melletti gyerekek voltunk, gyerekek akik fakardokkal viaskodtak, gyerekek akik arról álmodoztak, hogy rúddal irányítva a csónakot keresztülvágnak Halilovac és Studenac vízesésein és elérnek Felső Seherhez*. Nagyon régen tűnt el utcánkból, körzetünkből. Azóta nem láttam. Most úgy tűnt, velem együtt felszállt a metróba a gyümölcstolvaj és a csízvadász is, az utasok furcsállva méregetnek, mintha valami különös dolog történt volna az Állatkerti és Alexander téri állomás között.

*Felső Seher banja lukai városnegyed

Fordította: Fehér Illés