Kemenczky Judit
Budapest,
1948. augusztus 9. – Budapest, 2011. augusztus 19.
Egy
kolostorszobában
költő vagyok
aki elveszítette a szemébe rajzolt
hegyek vonalát
ahonnan legombolyodik az élete vezérfonala
és körötte halottivá fakulnak
a tájékozódó álmok
hullámos ráncai ráncos germán
angyalok jótékony lepedői
lobognak feje fölött
csillagokkal felékszerezve
homloka benső kupoláját
Ó tisztító tűz ó tisztítótűz
amelyben szegény lelkem
percről percre vándorol
az egyetlen élhető élet
lélekvándorlásának
égbe nyúló szirtjeit faggatva
mint halálos értelmű
kalligráfiák felkiáltójeleit
a lelkiismeret kínzócölöpén hagyva
a testről szabott gondolatok
az élő testiség
márvány torzóját
egy kolostorszobában keresgélek
vasbetűk
régies billentyűi fölé hajolva
betűformákat amelyekről lekopott
túlzó hiábavalóságként a fehéres festék
az életem eltűnt festéke
egy cellában vasrácsok
kopott festése és az égbolt
melynek vetítővásznára viharossá
rajzolt felhők rohannak
kínaias ideogrammák lágy ecsetvonását
tükrözik szemembe téli fák
precízen
tökéletes jeleivel
a mennyhez közeli képek
villámló kéksége
egészen elvakít
ISTEN látható láthatatlansága
j ö j j k ö z e l e b b
jöjj közelebb ártatlan anyám
lábán gyermeki cipők
kis pertlijei lobognak
szabadon botladozó
lábacskák rózsás ujjai
Miasszonyunk lábán
a tündöklő fehér rózsák
amikor a méh még nem tud
a jövendő magzatról
és Isten mosolyának napja ragyog
egy jövendő
varázslatos édességű gyermek
halhatatlan szíve felett
Ó Istenünk
aki az anyák és gyermekek
szívét teremtetted
a szívbe hatoló tüskét és a fölötte
kinyíló bársonyosan vörös rózsát
ma úgy rohansz életem romba dőlt
képtelen kulisszái fölött
mint a még láthatatlan búzatáblák magvetője
mint a búzatáblák szőke hajzatát simogató kéz
mint a simogató kéz urának fénylő arca
mint a teremtő szerelem
örökirgalmú napja
magasba emelt vérző
élő monstrancia
aki elveszítette a szemébe rajzolt
hegyek vonalát
ahonnan legombolyodik az élete vezérfonala
és körötte halottivá fakulnak
a tájékozódó álmok
hullámos ráncai ráncos germán
angyalok jótékony lepedői
lobognak feje fölött
csillagokkal felékszerezve
homloka benső kupoláját
Ó tisztító tűz ó tisztítótűz
amelyben szegény lelkem
percről percre vándorol
az egyetlen élhető élet
lélekvándorlásának
égbe nyúló szirtjeit faggatva
mint halálos értelmű
kalligráfiák felkiáltójeleit
a lelkiismeret kínzócölöpén hagyva
a testről szabott gondolatok
az élő testiség
márvány torzóját
egy kolostorszobában keresgélek
vasbetűk
régies billentyűi fölé hajolva
betűformákat amelyekről lekopott
túlzó hiábavalóságként a fehéres festék
az életem eltűnt festéke
egy cellában vasrácsok
kopott festése és az égbolt
melynek vetítővásznára viharossá
rajzolt felhők rohannak
kínaias ideogrammák lágy ecsetvonását
tükrözik szemembe téli fák
precízen
tökéletes jeleivel
a mennyhez közeli képek
villámló kéksége
egészen elvakít
ISTEN látható láthatatlansága
j ö j j k ö z e l e b b
jöjj közelebb ártatlan anyám
lábán gyermeki cipők
kis pertlijei lobognak
szabadon botladozó
lábacskák rózsás ujjai
Miasszonyunk lábán
a tündöklő fehér rózsák
amikor a méh még nem tud
a jövendő magzatról
és Isten mosolyának napja ragyog
egy jövendő
varázslatos édességű gyermek
halhatatlan szíve felett
Ó Istenünk
aki az anyák és gyermekek
szívét teremtetted
a szívbe hatoló tüskét és a fölötte
kinyíló bársonyosan vörös rózsát
ma úgy rohansz életem romba dőlt
képtelen kulisszái fölött
mint a még láthatatlan búzatáblák magvetője
mint a búzatáblák szőke hajzatát simogató kéz
mint a simogató kéz urának fénylő arca
mint a teremtő szerelem
örökirgalmú napja
magasba emelt vérző
élő monstrancia
U sobi jednog samostana
pesnikinja sam
koja je izgubila u oči
ucrtane
crte brda
odakle se nit njenog života
razmotava
i oko nje valovite bore
markacije snova
do samrtne boje blede
nad glavom već dobronamerne
plahte
naboranih germanskih anđela
lebde
zvezdama kiteći
unutrašnju kupolu čela
O čistiliste o čistilište
u kojem moja sirota duša
neprestano luta
ispitivajući visove hridova
jedino mogućeg
preživljavanja selidbe duha
ostavljajući na mučilištu
savesti
kao znakove uskličnika
smrtonosnih kaligrafija
iz mermera isklesani torzo
prema telu krojene misli
žive telesnosti
u sobi jednog samostana
starinske tipke
železnih slova ispitujem
kalupe s kojih se otrcala
belkasta boja preterane
ništavnosti
nestala boja moga života
u jednoj ćeliji izlizane
farbe
železnih rešetki i nacrtano
nebo
na čiji ekran
olujni oblaci jure
u mojim očima zimsko drveće
mekane poteze
kista kineskih ideograma
odražava
sa savršenim znacima
sevajuće plavo
u blizini neba nacrtanih
slika
potpuno me zaslepljuju
nevidljiva vidljivost BOGA
p r i b l i ž i s e
nedužna majko približi se
na njenoj nozi su dečje
cipele
lepršaju se male pertle
ružičasti nožni prstići
slobodno se sapliću
na nozi Velike gospe
bele ruže veé onda sjaje
kad još maternica ne zna
za budući zametak
i nad besmrtno srce
budućeg čarno slatkog
deteta
osmeh Bogom datog dana
sjaji
O Bože
ti koji si srca
majki i dece stvorio te u
srce
prodirajućeg trna a iznad toga
baršunastu
rascvetalu crvenu ružu
sad tako prelaziš preko
razrušenih
besmislenih kulisa moga
života
kao još nevidljivi sejač
pšeničnih polja
kao ruka koja blondu kosu
pšeničnih polja gladi
kao gospodar blistavog lica
čije ruke glade
kao milosrdan dan
plodne ljubavi
visoko uzdignuta krvareća
živa monstrancija
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése