Arsen Dedić Ne daj se, Ines – Inez, ne hagyd magad



Arsen Dedić Šibenik, 28. srpnja 1938. –

Ne daj se, Ines

Ne daj se Ines
Ne daj se godinama,

 moja Ines, drukčijim pokretima i navikama
jer još ti je soba topla;
prijatan raspored i rijetki predmeti.
Imala si više ukusa od mene.
Tvoja soba – divota – gazdarica ti je u bolnici.
Uvijek si se razlikovala
po boji papira svojih pisama, po poklonima,
pratila me sljedećeg jutra oko devet do stanice.
I ruši se zeleni autobus

tjeran jesenjim vjetrom, kao list,
niz jednu beogradsku padinu.
U večernjem sam odijelu i

opkoljen pogledima.

Ne daj se mladosti moja,

ne daj se Ines.

Dugo je pripremano naše poznanstvo
i onda, slučajno, uz vruću rakiju,
i sa svega nekoliko rečenica, loše prikrivena želja.
Tvoj je način gospođe i obrazi seljanke.
Prostakušo i plemkinjo moja!
Pa tvoje grudi, krevet,
I moja soba obješena u zraku kao naranča,
kao narančasta svjetiljka,

nad zelenom i modrom vodom Zagreba;
Proleterskih brigada 39. kod Grković.
Pokisla ulica od prozora dalje i šum predvečernjih tramvaja.
Lijepi trenuci nostalgije, ljubavi i siromaštva,
upotreba zajedničke kupaonice
i –  molim Vas ako me tko traži...
Ne daj se Ines – evo me,

ustajem tek da okrenem ploču.
Da li je to nepristojno u ovakvom času,
Mozart, Requiem, Agnus Dei.
Meni je ipak najdraži početak.
Raspolažem s jos milion nježnih i bezobraznih

podataka naše mladosti,
koja nas pred vlastitim očima vara, i krade, i napušta.

Ne daj se Ines,

poderi pozivnicu, otkaži večeru,

prevari muža odlazeći da se počesljaš

u nekom boljem hotelu.
Dodirni me ispod stola koljenom,
generacijo moja, ljubavnice.

Znam da će jos biti mladosti, ali ne više ovakve;

u prosjeku 1938a.
Ja neću imati s kim ostati mlad,

ako svi ostarite,
i ta će mi mladost teško pasti,
a bit će ipak da ste vi u pravu,
jer sam sam na ovoj obali
koju ste napustili i predali bezvoljno,
a ponovo počinje kiša kao sto već kiši u listopadu na otocima.
More od olova i nebo od borova.
Udaljeni glasovi koji se miješaju:
Glas majke, prijatelja, kćeri, ljubavnice, broda, brata.
Na brzinu pokupljeno rublje pred kišu
i nestalo je svjetla s tom bjelinom.
Još malo šetnje uz more i gotovo;

ne daj se Ines.

Izvor: Arsen Dedić: Brod u boci, Znanje, Zagreb, 1982. str. 72-75.

Inez, ne hagyd magad

Inez, ne hagyd magad.

Inezem, ne engedj az éveknek,

más mozdulatoknak, szokásoknak,

mert szobád még meleg;

tetszetős berendezés, ritka tárgyakkal.

Ízlésed finomabb volt az enyémnél.

Szobád – gyönyör – gazdasszonyod a kórházban.

Mindig különb voltál,

leveleid színes lapjai, ajándékaid oly különösek voltak,

másnap reggel kilenc körül az állomásra kísértél.

És őszi széltől űzött falevélként,

egy belgrádi lejtőn,

lerogyott a zöld busz.

Alkalmi öltönyben vagyok és

körülvéve tekintetekkel.

Ifjúságom, ne hagyd magad,

Inez, ne hagyd magad.

Ismeretségünkre hosszasan készülődtünk

és akkor, véletlenül, mézes pálinka mellett,

és mindössze néhány mondat, ügyetlenül palástolt kívánság volt.

Modorod előkelő, orcád parasztlányé.

Zsiványom és úrnőm!

Majd melleid, az ágy

és szobám mint a levegőbe akasztott narancs,

mint a narancsszínű lámpa

Zágráb zöld és kék vize felett;

Proletárbrigádok utca 39. Grkovitynál.

Az ablaktól távolabb az ázott utca és villamos csörömpölése a félhomályban.

A múltidézés, szerelem és szegénység meghitt percei,

közös fürdőszoba-használat

és – kérem ha valaki keres...

Inez ne hagyd magad – már kelek is,

megfordítom a lemezt.

Hát illik ez ilyen pillanatban,

Mozart, Requiem, Agnus Dei.

Nekem mégis a kezdet a legkedvesebb.

Ifjúságunk számtalan gyengéd és pimasz

titkával rendelkezem még,

melyek szemünk láttára csalnak, lopnak, és elhagynak.

Inez ne hagyd magad,

tépd el a meghívót, mondd le a vacsorát,

csald meg férjed mikor

egy jobb hotelbe fésülködni mégy.

Érints meg térdeddel az asztal alatt,

nemzedéktársam, szeretőm.

Tudom lesz még ifjúság, de már nem ilyen;

átlagban 1938-as.

Nem lesz akivel fiatal maradhatok,

ha mindannyian megöregedtek,

és az a fiatalság számomra már nehéz lesz,

de mégis igazatok lehet,

mert egyedül vagyok ezen a parton

melyet elhagytatok, unottan átadtatok,

és ismét esik mint általában szeptemberben a szigeteken.

Ólomból a tenger, fenyvesből az ég.

Távoli hangok keverednek:

Anyám, barátom, lányom, szeretőm, hajók, fivérem hangja.

Az eső előtt összekapkodott ruha susogása

és azzal a fehérséggel a fény is eltűnt.

Még egy séta a tengerparton és nincs tovább;

Inez, ne hagyd magad.

Fordította: Fehér Illés

Köszönöm Lennert Móger Tímeának a fordítás során nyújtott értékes kiegészítéseket.

Zahvaljujem se Timei Lener Moger za korisne savete tokom prevođenja.