Slobodan Bošković Nomadi – Nomádok

Slobodan Bošković Kolašin, 12. 06. 1947. –

Nomadi

1.

Jesmo li sa sjevera ili nijesmo ili smo tek

Razmažena djeca sa juga svikla na tople dane i more

Jesmo li nekada bili gorštaci što gaze smrzle rijeke

Jedu živo meso jelena ili losa il peku na žaru srnu

Prije nego pomisle na dalek put i zimno vrijeme

Jesmo li raspjevani od jutrenja ili po zvijezdama

Suđeno nam da određujemo boje godišnjih doba

Raspoznajemo proljeća po nebu i niskim pticama

Istok po zlatnoj igri na kolebljivom oblaku

Zapad po kiši i varljivim nadama da ćemo predveče

Umorni biti dočekani gozbama i medovinom

Jug po miru i ljekovitim vodama shvatamo

Po želji da dobro i krupno rađaju zlatna žita

Što se to kuvalo u nama kao ovsena kaša

Kao tijesto od ljekovitog korijenja i trava

Kao plodno sjeme u toplom prikrajku rijeke

Gdje se plod danonoćno napaja i osvježava

Sunce ga izaziva da prije isturi klicu

Za neke sive za neke možda sumorne obale

U neke sumaglice zemne u neke doline mraka

Ili ko zna kuda u raspukla nebesa da se obrnu oči

U koje blagočastivo podneblje svijeta dogorijeva srce

I ko zna šta sve tamo čeka odsvakud na krvav zub

Nijesu li oštri noževi za sječu glava

Odviše opake nepoznate zvijeri

Kradu li našu djecu još nezačetu ili nas ubijaju

Ispod nepostojanih zvijezda što neće nikad začediti

Nijesmo li potom gradili svijet za sebe

Po obličjima zapamćenih predjela

Koji su se rađali na napuštenim pepelištima

Nijesmo li raskrilili prostor da mi – žedna vojska

Prođe tamo gdje stremi u predio neprolazni

I da ga osvoji dok drži iskonska snaga

Dok miriše u nozdrvama i krvi rodna zemlja

Na zbijenu šumu i svježinu i paljevine

Na noći i dane provedene ispod promjenljivog neba

Bijaše li to nebo sjeverno palo na zemlju

I raspada se u prah u brašno mljeveno

Nepogodama od kojih nije bilo spasa

Je li to kopno varljivo i pristrasno

Kad oživljavaju predjeli i sjenke vremena

Je li to nekadašnja zemlja po čijoj utrobi

Plug nije orao i nije drvena ralica

Brazdila duboko jer nije bilo mužjačke snage

Da razdvoji muški bedra zemlje

Bistro nebo cijepano vatrama seobarskim

Noževima što su izlazili iz dubina šume

I šuma je plamtjela kuda smo išli

Od šume ostajali panjevi i trula krtina

I meso pepela i pepeo je razvijao vjetar

Šuma je rasla u ogromnu buktinju strave

I osvjetljavala put prema nepovratnoj dolini

I na izvorištima rijeka čak do srca planine

Kakvo bješe nebo nomadsko kakvo kurjačko

Kako odzvanjaju udarci goča kao oblaci

Jezdiše strmoglavo u provalije života

U žive pristarnke niz koje siđoše ljute vojske

Uz huku talambasa i vrisak predsmrtni

O kakva postade zemlja o kakva

Zemaljska blaga trunu s kostima

Zajedno s prahom riječi što se sliše u poklič

U zvanje grlato u vrijeme junačke pogibije

Vidješe li se po nebu krvave vojske

Zapućene sa sjevera u nevrijeme

Da kolju pred sobom žive nade i nište

Svako protivljenje snažnim najezdama iza kojih

Više neće oživjeti postojeće doba

Ostaše li ispod šume grobljišta

Bez reda kao što se i ginulo

Iskopa li svako za sebe najdublju raku

I zemlje između prstiju rasu u kristale

Da bude manje truleži a više plodne njive

Za još strašniju vojsku kad se bude doselila

Odnekud brzohitra i plava sa sjevera

Nijesmo u vrijeme seoba slutili teškoće što nas vrebaju

Prepriječe na putevima ka južnim obalama

Jesmo li mi razmažena sjeverna djeca

Sa tvrdim ožiljcima vijekova na koži

Ili se samo u bolu selimo stalno na sjever

Među predačka žita i široke šatre

Među zvijezdama oivičene ravnice pune svjetla

Jesmo li seobama zaboravili izgled praznine

Poharanih polja ravnice i visokih šuma

Ili smo sanjali vrijeme kad bijasmo lijepi

Kao crteži na zidovima pećina

Kosmati mladići snažnih mišica

Raspjevani u seobama ka jugu i istoku ili mislimo

Da od postanka živimo i pjevamo žarke riječi

Ljubavi i svjetlosnih preliva otrgnutih od sunca

Gradimo život od pijeska mora i toplih dana

Nijesmo li sjeverna djeca rođena za život

Na južnim obalama ili se čini da smo živjeli

Ovdje od kada se zna za ovaj postojeći svijet

2.

O nijesmo znali da volimo ono što nije prisutno

Makar bila pjesma koju je pored rijeke

Začinjao porod dok je mislio o novom danu

Makar to bili tuđinci što su nam

Kopljima kao pomamom bušili grudi

Voljeli jedino neizvjesne daljine i neko davno sjutra

Što je dolazilo sa zvijezda kroz našu krv

I zarobljena jutra nabodena na strmoglave strijele

Kad skućismo ognjišta sjećamo se da negdje

Gore na ledenom sjeveru ostaše ogorjelišta

Zelene močvare pune polegle trske

Drevnih fosila vjekovima taloženih

I nagomilanih kostiju od naših ubijenih predaka

Iz kojih niču granice sjevera i rebra

Još jedna polarna noć –  bijela rana

Jesmo li sa sjevera sa sjeverne zemlje

Sa zaleđenih obala neukrotivih rijeka

Iz bojke postojbine od ljutih mesoždera

Pčelara i ratnika sa oštrim kopljima u ruci

S perunom gromovnikom na usni molitvom za plod

Na okrvavljenom jeziku što se bolom oglasi

Jesmo li strpljivi putnici od polja do šume

Mrzimo li kurjaka brata što je poklao našu

Prvorođenu djecu ili što i sam nema gdje

Da skloni glavu između zemlje i neba

Da budemo čvrsti i kameni za dan koji će nam doći

Tamo u nekom drugom i neznanom kraju

Neka nas niz tuđa bespuća ispraća sreća

Pitka voda i jarko sunce ponijeto kao sjećanje

Sa sjevra ispod lijeve sise kriveno

Neka nam djeca rastu brzo i vitko ko trava

Jačaju kao divlji korijeni da mogu u lovu

Ustrijeleti medvjeda kad napada noću

U vrijeme oluje na pripitomljeno stado

Ili ubija divlje zvijeri u gustoj i mračnoj šumi

Kad prilaze vodi kao utočištu

I umiru žedne na domak sunca i oporo ljute

Na sve žive i mrtve slike i sjenke

Što suludo lebde kroz vazduh od rasparčanih

Zvijezda do zvijezda pogaženih livada

Jesmo li djeca rođena na sjeveru

Slijepa u dan prvi a već progledamo

U dan drugi i označavamo putokaze

Do svježih izvorišta što će nam dati novu snagu

Krenemo li se potom u seobe

Ponesemo li pjesme večernje i pjesme građene

Za jutro koje treba tek da svane na velikoj vodi

Nosimo li djecu u krošnjama Onu što sišu mlijeko

Uzimaju sjekire i krče put da moćno prođu

Kad se na putu priječi zmija spremna na ujed

Jesmo li ponijeli sjeverno nebo i zvijezde sjeverne

Posijali kao zrnevlje ječma i heljde po krvi

Odakle niče pravi plod i raste potomstvo

Orno za nove selidbe u krajeve koji neće lediti krv

I neće biti opori do straha od sjutra i ljudi

Što će povaditi oštre mačeve umočene u otrov

Da zaustave prolaz divljih i snažnih nepogoda

Jesmo li zavoljeli jug što su nam djeca ostala živa

I porastoše da mogu gaziti rijeke i vojske

I noćivati na zimskoj mjesečini ispod surovih

I hladnih i već davno mrtvih zvijezda

Što nas južno podneblje nahrani kad smo smoreni

Umirali od gladi napoji bistrom vodom

Kad smo umirali od žeđi i sanjali kako

Prekapljujemo rijeke jednim dahom

Naše rijeke što smo ih pregazili i ostavili kao tuđe

Jesmo li pretekli živi sve oluje

Da bi u nama živio perun i vesna i lado

Da bi svatopluk opet gonio ognjene kočije

Po nebu i darivao nam zemlje da bi i njin porod

Živio kroz naše duše i našu vaskrslu djecu

Jesmo li došli sa sjevera ili smo ovdje oduvijek

Nomádok

1.

Északiak vagyunk-e vagy mégsem vagy éppen csak

Meleg napokhoz tengerhez szokott elkényeztetett gyerekek

Voltunk-e valaha is fagyos folyókat gázoló hegylakók

Akik nyersen szarvashúst falnak vagy

A hosszú út és tél előtt nyárson sütik az őzbakot

Vígan dalolunk-e ébredéskor vagy ez a sorsunk

A csillagok állása szerint határozzuk meg az évszak színét

Az ég csillogásából a madarak röptéből ismerjük fel a tavaszt

A bárányfelhők játékából merre van kelet

Az eső jöttéből és a csalfa reményből hogy este fáradtan

Meleg vacsora mézbor vár tudjuk hol van a nyugat

A nyugalomból gyógyító vizekről a bőséges termést

Jólétet idéző reményről érezzük itt a dél

Mi forrt bennünk mint zabkása

A gyógyfüvekből és gyökerekből készült tészta

A meleg folyóöbölben elhintett vetőmag

Ahol éjjel-nappal érlelődik felfrissül

A nap minél előbbi csírázásra készteti

A ködös tájakon az éjfekete mezőkön

Az egyeseknek szürke másoknak komor partokon

Vagy a szétpattanó égbolt alatt ki tudja hol

Ahol a befogadó éghajlat égeti a szívet

Ki tudja honnan hány véres agyar vár

Az éles kések mi másra szolgálnak ha nem kaszabolásra

Hát nem ismeretlen vadak rabolják el

Még meg nem született gyerekeinket vagy ölnek bennünket

A soha fel nem csillanó hitszegő csillagok alatt

Hát nem magunknak építettük ezt a világot

Az elhagyott felperzselt ugaron

Az emlékekben őrzött tájak szerint

Hát nem azért nyitottunk hogy mi – a szomjas hadsereg

Áthatoljon a járhatatlan vidéken

És elfoglalja míg eredendő erővel rendelkezik

Míg érzi és vérében őrzi a termőföld illatát

A sűrű erdők frissességét a változó ég alatt

Eltöltött nappalok és éjszakák keservét

Tán ez volt a földre hullott északi égbolt

Mely a kikerülhetetlen elemi csapások

Prédájaként porrá s lisztté mállott szét

Ez az a talmi és részrehajló szárazföld

Ahol felélednek az eltűnt tájak és árnyak

Ez az egykori föld melynek mélyét

Nem szántotta eke és sekélyek maradtak

A barázdák mert nem akadt férfi

Aki a föld bordáit szétválassza

A tiszta égboltot az erdő mélyéből

Meredő kések és tűz szabdalta

Amerre csak utunk vezetett lángolt az erdő

Az erdőből tuskók korhadt törmelék

És szélhordta hamu maradt

Hatalmas lángbaboruló iszonyat az erdő

Megvilágítva az elveszített völgy felé vezető utat

És a folyók eredetét a hegyek szívében

Milyen volt a vándor farkas űzte égbolt

Mint a száguldó felhők zuhanása visszhangzik

A dobpergés az élet szakadékaiban

Az élő kikötőkben ahová üstdobok és halálsikolyok

Kíséretében felbőszült hadseregek vonultak

Ó mivé vált a föld ó

A csontokkal a hősi halál idején

Kiáltott hamuvá vált szavakkal együtt

Milyen földi kincsek rothadnak

Látszott-e az égen hogy a viharban

Északról küldött véres hadsereg

Maga előtt mészárolja az élőket és ellenállhatatlan

Rohamokkal minden ellenállást megsemmisít

Lehetetlenné téve az újjászületést

Ahogy a halál érkezett a kusza összevisszaságba

Maradtak-e sírhelyek az erdő alatt

Kiásta-e mindenki saját magának a legmélyebb sírgödröt

És a föld az ujjak között kristályokká vált

Hogy kevesebb korhadék még több termőföld legyen

A hirtelen előbukkanó északról hömpölygő

Még kegyetlenebb hadsereg számára

Nem sejtettük-e milyen veszélyek leselkednek ránk

Költözködésünk idején a déli partok felé vezető úton

Elkényeztetett északi gyerekek vagyunk-e

Bőrünkön évszázados kemény forradásokkal

Vagy fájdalmunkban költözünk állandóan északra

Őseink szántóföldjére és a fénnyel teli

Csillagokkal övezett síkság széles sátraiba

Elfeledtük-e vándorutunkon a feldúlt

Mezők és magas erdők pusztaságát

Vagy a szép időkről álmodoztunk

Mikor a barlangrajzokat megelevenítve

Mint izmos életerős fiatalok

Dalolva meneteltünk délre és keletre vagy

Azt hisszük a kezdetektől létezve szerelemről

Dalolunk és a naptól elszakított fénycsóvákkal

Homokból tengerből meleg napokból építjük életünket

Nem vagyunk-e a déli partokra teremtett

Észak szülöttei vagy úgy tűnik

Itt éltünk amióta világ a világ

2.

Ó nem tudtuk hogy mindig a távollévőt kívánjuk

Legyen az ének amit az új napra gondolva

A folyóparton dalolt az ember

Vagy azok az idegenek akik lándzsáikkal

Élvezettel szúrták át a mellkasokat

Egyedül bizonytalan távolságokat szerettünk

A csillagokból eredő vérünkbe áramló távoli holnapot

És a dárdára szúrt foglyul ejtett reggelt

Családi tűzhelyünket megteremtve emlékszünk

Valahol a fagyos északon maradt tűzfészkekre

Az elfekvő náddal teli zöld mocsarakra

A századokon át ülepedő kövületekre

És megölt őseink felhalmozott csontvázaira

Ahonnan az észak határa ered

Még egy sarki éj – fehér seb

Északról északi tájról a szilaj folyók

befagyott partjairól származunk-e

A ragadozók méhészek és éles fegyverekkel

Felszerelt harcosok félelmetes hazájából

Jámbor utasok vagyunk-e akik vérző

Nyelvükkel is a jó termésért fohászkodnak

Míg vándorolnak mezőktől erdőkig

Gyűlöljük-e farkas testvérünket azért mert megölte

Elsőszülött gyermekünket vagy mert az ég és

Föld között néki sincs hová lehajtania fejét

Ott valahol az ismeretlen vidéken

Az eljövendő napon legyünk kőkemények

Szerencse kísérjen bennünket az idegen pusztában

Mint északról a bal mell alá rejtett

Magunkkal vihető ivóvíz és napsugár emléke

Gyermekeink felnőjenek legyenek mit a fűszál karcsúak

Mint erősek a gyökerek hogy éjjel

A viharban a megszelídített állatokra

Támadó medvét legyőzzék

Vagy megöljék a sűrű sötét erdőben

Az itatóhoz járuló állatokat

És napközelben szomjan halnak és keserűek

Minden élőt halott képet árnyat gyűlölnek melyek

A szétmorzsolt csillagok és tébolyodottan

Legázolt mezők között lebegnek

Észak szülte gyerekek vagyunk-e

Akik még vakok az első napon de másnapra

Már kinyílnak a szemek és megjelölik

Az új erőt adó friss forrásokhoz vezető utat

Ha utána útnak indulunk
Ha magunkkal visszük az esti dalokat és a nagy vízen

Még csak derengő új reggelt köszöntő fohászokat

Ha kosarakban a csecsszopókat magunkkal visszük

Fejszével utat törnek a járhatatlanba

Ahol marásra kész kígyók leselkednek

Magunkkal vittük-e az északi eget és a sarkcsillagot

Vettettünk-e vér szerinti rozst és hajdinát

Amin nemes a termés és növekednek az új

Nem vérfagyasztó tartományba vágyó utódok

Akiket nem nyomaszt a félelem keserűsége a véres

Méregbe mártott kardokat forgató emberektől

Megfékezik az elszabadult vad viharokat

Mert fiaink élvemaradtak megszerettük-e a déli tartományt

És felnőttként képesek folyókon gázolni ellenséget eltiporni

A tiszta téli ég alatt holdtöltekor a rideg

Régen kihunyt csillagok alatt virrasztani

Mert a déli éghajlat táplálta a holtfáradt

Vándorokat és tiszta vízzel oltotta szomjunkat

Szomjúságtól gyötörten mikor arról álmodoztunk

Hogy egyszuszra kiisszuk a folyót

Folyóra leltünk melyet átgázolva magunk mögött hagytuk

Átvészeltünk minden vihart

Él bennünk az írisz a tavasz a fiatalság

A próféták ismét lángoló kocsikat űznek

Az égen és termőföldet ajándékoztak nekünk hogy

Szülötte lelkünkben és feltámadt fiainkban éljen

Hát északról jöttünk vagy mindig itt voltunk

                                                       Fordította: Fehér Illés