Sreten Vujković Лепој жени – Szép asszonyhoz



Sreten Vujković, Marićka kod Prijedora 13. 02. 1942. –

Лепој жени Године су прошле као Река да никада више се не врате, нема никог ко ће да те чека, сем молитве у последње сате. Нема твога некадашњег жара, са којим си дозивала срећу, не мислећи како живот вара тиме што ти године пролећу. Детињство те из инога зове, да се вратиш играма и срећи, да проживиш младалачке снове, од старости како ћеш побећи. Године су прошле као Река планинскога, дивљег урнебеса, на крају те из дивљине чека Вихор који Плодове отреса. Готово је, с тиме се помири, што је прошло, што сада долази, похотљиви хоће те Вампири док стварају тебе Игрокази. Као у Ноћ кад певају Петли, са тобом је Све теже, и теже, бивша срећа душом ти засветли па Уресом за живот те веже. Понекада нађеш се у Цвећу, Сан те води као Мајка дете, све Године на Рамена слећу док у Понор са тобом не слете. Покушаваш задржати Чезу, па не видиш лице Кочијаша, јер Године у твом телу везу нешто што ти срећу опонаша. У Души су сретали те лепи крајолици бескрајног Уреса, па ти душа невиђено стрепи, јер с дрвећа јесен лишће стреса. Све из хода стане у терцину, у три стиха светлога минута, јер Лепотно као Муња сину па у Простор некуда одлута. Све је стало у тренутак среће из прошлости што се теби јавља, јер осећаш како те пресреће из Расула сан инога Славља. Године су прошле као Река, све одлази с треном пусте среће негде тамо, где ће да дочека Што се никад повратити неће, јер тек кроз Сан понекада сине Светлост кад Све однесу Године. Бањалука, Куљани, 2.1.2014.

Szép asszonyhoz A folyóval együtt elfolyt évek többé sosem térnek vissza, senki sincs aki várna téged, csak az utolsó percbeni ima. Az egykori tűz tűnt el belőled mellyel a mámort gyönyört igézted nem gondoltál arra szaladnak az évek megcsal az élet Gyerekkorod szólít, térj vissza az örömet hozó játékba, ifjúságod káprázatába, vénségedből így szabadulva. A viharos, vad évek A hegyi patakkal együtt tűntek el, az út végén a vadonban Gyümölcsszaggató Vihar vesztegel. Fogadd el, valami végérvényesen elmúlt, ami ezután ér, az már a Vámpírok tánca téged marcangoló Színjáték. Mint Kakaskukorékolás az Éjszakába veled Egyre nehezebb, nehezebb, a valaha megélt gyönyör világít lelkedben, az élethez kötnek a Díszletek. Néha Virágban leled meg magadat, Mint Anya a gyermekét vezet az ábránd, Válladat az Évek súlya nyomja a Szakadékba veled együtt száll. Próbálod életben tartani Vágyaidat a Kocsis arcát nem is látod mert testedben az Évek azt a valamit szövik ami mimeli a boldogságot. Lelkedben találkoztak a pazar tájak végtelen díszítő elemei de ott immár szorongás honol hisz a beköszönő ősz a fák leveleit szedi. Útközben minden hármasságba fér, a felcsillanó perc három szakaszába, mert mint a Villám csillan a Szépség és a végtelen Térbe vész. Minden a múltból felbukkanó gyönyör egyetlen mozzanatába tömörül, mert érzed hogyan toppan eléd az Enyészetből egy más Ünnep álma. Folyóként folytak el az Évek, a puszta szerencse pillanatával minden oda tűnik ahol vár A soha nem térek vissza, mert csak az Álomban villan élvétve a Fény, mikor az Évek Mindent visznek. Banja Luka, Kuljani, 2014. 01. 02. Fordította: Fehér Illés

Izvor: autor

Vujković, Sreten (Vujkovity Sreten) 1942-ben Marićka-ban (Marityka) a Prijedor melletti kis faluban született. Banja Lukán a Tanítóképzőt végezte el majd Zágrábban a Bölcsészkaron Jugoszláv irodalomból diplomázott. Költő, esszéíró, kritikus, eddig 17 kötete jelent meg. Versei számos antológiában szerepelnek. Több nyelvre fordították, a legjelentősebb irodalmi kitüntetésekben részesült. Banja Lukán él és dolgozik.