Sreten Vujković Priča o putu – Mese az útról



Sreten Vujković, Marićka kod Prijedora 13. 02. 1942. –

Priča o putu

Moj put može biti u zemlju,

i može biti po zemlji,

na sve strane kud oko gleda,

ali nikako ne može gore,

gore je put samo božanski.

Bože, znaš li ti koliko je

meni zanesenjaku uskraćeno.

Može li tvoja magična lampa

da osvijetli moje pitanje,

jer nesreći ljepota ne pomaže.

Nema ovdje lijevo i desno,

i nema naprijed i nazad,

ovaj je put između trougla

bolnice, kasarne i groblja.

Sva je moja sreća da sam još

dovoljno razborit i uporan.

Naučio sam ritmički riječi

izgovarati, kao što ritmički

korake činim, lako i pokorno.

Moj put mene vodi – nikome,

putnik sam koji je izgubio sebe,

a ipak toliko putuje uporno.

Moju prevaru ne mogu iskazati

nikakve pristojne riječi –

sve je po prirodi nepristojno.

Sam sebe ne mogu razumjeti

otuda meni tolika hrabrost

da se vidim onako kako jeste.

Moram se okretati na šalu,

za svoja putovanja tako se kalim.

Mese az útról

Utam vezethet a földbe

vezethet a földön

minden irányba amerre a szem ellát,

de nem vezethet felfelé,

a fenti csak az isteneké.

Istenem, tudod-e nékem

az álmodozónak mennyi minden tilos.

Mágikus lámpád

megvilágíthatja-e kérdésem,

mert balsorson nem segít a küllem.

Itt nem lehet jobbra vagy balra térni,

és nincs se előre, se hátra,

ez az út a kórház, kaszárnya és temető

közötti háromszögbe vezet.

Egyetlen szerencsém hogy

még elszánt és szívós vagyok.

Megtanultam ütemesen kiejteni

a szavakat, mint ahogyan ütemesen

lépkedek, könnyedén, alázatosan.

Senkihez sem vezet utam,

önmagát elveszített utas vagyok,

mégis állhatatosan utazok.

Szemfényvesztésemet semmiféle

illedelmes kifejezés nem adja vissza –

trágár eredendően mindegyik.

Magam se értem honnan veszem

a bátorságot ahhoz hogy

teljes valóságban lássam önmagam.

Játszom a komédiást,

utamra így edződöm.

                             Fordította: Fehér Illés