Szenes Anikó Esti beszélgetés – Večernji razgovor

Szenes Anikó (Hannah Szenes - Cháná Szenes)

Budapest 1921. július 17. – Budapest 1944, november 7.

Esti beszélgetés

Bebújok az ágyba. Lehunyom a szemem.

Azt est kormos arca mosolyog rám.

Felhúzom állig a takarót.

Kész vagyok, várlak, édesapám.

Gyere, ülj le az ágyam szélén

Vedd két kezedbe kezemet,

Adj egy csókot a homlokomra

És beszélgessünk egy keveset.

Tíz éve már csak így beszélünk,

Hangok nélkül és szótlanul.

Te mégis érted, amit én mondok,

Ami e lelkemen átvonul.

Amikor elmentél, gyermek voltam,

Az iskolába se jártam még,

Egy május nap volt, hűvös, esős,

Mikor magához vett az ég.

Engem bátyámmal elvittek otthonról,

Anyuka mély feketébe öltözött,

Este halványan súgta fülünkbe:

Apuka nagyon messze költözött.

A temetésen emberek tolongtak

S én szorongtam a rokonok között.

Akkor még nem tudtam mit jelent:

Apuka nagyon messze költözött.

De este, amikor lefeküdtem,

Pár szót tákoltam össze imámnak:

Uram, édes jó Istenem,

Adj békés nyugalmat az édesapámnak.

Tán Isten megadta néked a békét,

Amit gyerekszám annyiszor kért,

De én gyakorta zaklattalak.

Ugye nem haragszol hívásomért.

Ha gyermekszívemet bántalom érte,

Mit nem tudtam élőknek elmondani,

Olyan jól esett tehozzád bújni,

És minden fájdalmat kiontani.

Ha örömöm volt, ujjongó, boldog,

Mit szavakká formálni alig lehet,

Olyan édes volt elújságolni

És mindent megbeszélni veled.

Apám, Te mindig olyan jó voltál,

Hívó szavamra hozzám leszálltál,

Nehéz utakon kísértél engem,

Küzdelmeimben mellettem álltál.

Köszönöm néked százszor, ezerszer.

De most már búcsúzzunk, késő lett, lám,

És holnap reggel korán kelek fel.

Jó éjszakát hát, édesapám.

Budapest, 1937. május

Večernji razgovor

Uvlačim se u krevet. Sklapam oči.

Garavim licem mi se smeška veče.

Skroz se zagrnem ćebetom.

Spremna sam, čekam te, oče.

Dođi, sedi na moj krevet

Obavij mi ruke,

Poljubi čelo

I popričajmo malo.

Već deset godina tako pričamo,

Bez glasova nemo.

Ipak ti razumeš tu priču koja

Kroz moju dušu prelazi smerno.

Dete sam bila kad si otišao,

Nisam još ni u školu išla,

Maj je bio, hladan, kišni dan

Kad te je smrt sustigla.

Mene i starijeg brata su odveli od kuće,

Mama je u dubokom crnilu bila,

Uveče jedva čujno je rekla:

Odselio se tata, prihvatila ga je daljina.

Na sahrani gurnjava nepoznatih

A ja sam se uz rođake priljubila.

Tada još nisam znala šta znači:

Odselio se tata, prihvatila ga je daljina.

Ali uveče, kad sam legla,

Sastavila sam nekakvu molitvu:

Gospode, dragi moj Bože,

Obezbedi mom ocu blaženu tišinu.

Valjda ti je Bog dao mir za što sam

Još kao dete toliko puta molila,

Ali često sam te uznemiravala.

Jel da se ne ljutiš zbog mojih poziva.

Ako povredu mog detinjastog srca

Nisam se usudila živima ispričati,

Kod tebe sam našla utočište

Dušu sam mogla olakšati.

Ako je bilo radosti, zanesen, pomaman,

Što se nije moglo rečima uobličiti,

Prijalo mi je što sam sve

S tobom mogla podeliti.

Oče moj, uvek si tako dobar bio,

Na moje pozive uvek si se odazvao,

Na mom trnovitom putu u svagdašnjim

Borbama pored mene si stajao.

Zahvaljujem ti se hiljadu puta.

Već je kasno, oprostimo se,

Sutra rano ustajem.

Pa laku noć, oče.

Budimpešta, maj 1937.

                             Prevod: Fehér Illés