 |
Váci Mihály
Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?
Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!
Mondd, Kedvesem, milyen
milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet,
ölet sosem lel.
Milyen a part, hol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány:
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
A szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőttszárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennük fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
kis fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel, a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
- milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!
Reci Draga, kakvo je more?
Reci Draga, kakvo
kakvo je more?
Ta bezgranična plač, što koleno,
krilo nikad ne dotiče.
Kakva je obala gde ti se niz ljušture
od otisaka tvojih stopala greza
kad u beskonačnost kreneš koja je
s Tobom ispunjena.
Reci Draga, kakvo je more,
i kakvo je tamo
milovanje vetra, kakva je osama:
dal je noć žalna
kad srca samoća steže
i kakav je tamo jecaj?
Čezne li čovek, od tamo kuda čezne,
i ako zov stiže, odakle je?
Kakav je smilje tuge i u krilo ustreljenu
pticu čame
kakvim ukroćenim imenom zvali
i čeketalom zastrašivali?
Kako kažu tamo ako boli, – kako se skriveno
u naručju žale: – bojim se!
Tamo gde su zagrljaji tako čvrsti, kakvom
legitimacijom se skriva osama?
Reci Draga tamo gde su more, sjaj, vera
bez granica,
na granici beskraja misle li na u njima začet,
strahom njegovan čas izdisaja?
Ne na bes atomskih ekspozija, samo na
neprimetno, samotno davljenje,
što jedne noći naša grešna srca u krilo uzima,
zalud nas grli zajednica.
Nemoj mi doneti slike o čudesnim
udisajima kombinata,
nemoj doneti statistiku! i nek te ne opija
nadahnuće kibernetskih nemana!
Na obale mora idi: – daveći se u napadima
obesti vremena,
svetlosti, ljudskog uma budi se na
svest budućnosti:
kakav će biti naš potomak krasnog hoda
ako savlada svoje pohotljivosti,
kojim zvezdama će se diviti, koju smrt birati,
raširena krila
šta će na borbu nagnati, – ako ga ne veže muka,
životinjska potreba,
– kakav vetar će ga dizati i u bestežinskom
stanju kuda će mu duša krenuti?!
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése