Sebestyén Péter (Peter Šebešćen) Zalaegerszeg, 1967. július 07. –
Alfa és Omega
Innen már nem megyek el. Behúzódtam egy parti
barlangba. Sokáig voltam itt, s velem ők, akik azok voltak, aminek mondták
maguk: héroszok, istenek és isteni gyermekek. Majd mindegyikük belepusztult
ebbe az utolsó olümposzi tébolyba. Szemem nem látta őket, sem azt, ami történt,
hiszen vak vagyok; ám a képzelet, az emlékezet irgalmatlansága és a kötelező
igazmondás minden rhapszódosz sajátja
A fiú, aki – már nem is tudom, mióta – velem
van, enni hoz, rendben tartja és megvarrja rongyos khitónom és köpenyem;
kitetvészi és lenyírja elvadult szakállam és hajam. És ír. Ha kérdem, mit
körmöl, vagy miért törődik velem, nem felel. Motyogásomat jegyzi, azt hiszem,
vagy ami abból kihámozható; az elnémíthatatlan hangokat a fülemben, amiket
károgva ismételek; vagy azt, amit - maradék eszemet vesztve – éjjelente a romok
között nyögő szellemeknek és a dühöngő viharnak ordibálok. Csak ír. Ám ma
hajnalban, amikor – ki tudja, hányadszor – a nevét tudakoltam, végre válaszolt.
„- Homérosznak hívnak, mint téged, öregember,
és én sem születtem sem hét városban, sem semmiféle néven nevezhető helyen.
Sietnünk kell, mert néhány nap múlva mind a ketten meghalunk. Ha addig nem
végzünk, háromszáz és egynéhány év múlva egy Homérosznak nevezett, ismeretlen
származású férfi géniusza sem lesz képes megnyitni az eseményhorizontot.
Mögötte található, amit még – én tudom – a Khaósz nemlétében határoztál el, és
amiről most kell gondoskodnunk. Még százegy év; akkor kell elvettetniük azoknak
a magoknak, amelyek felcseperedő fáiból megépülnek a legelső, tengereket hasító
hajók, és Trója alá vonulnak. Máskülönben hiábavalóság, mi volt és mi lesz a
szándék vagy az akarat. Ezért beszélj vagy ordíts tovább: kezdődjön a
Történelem.”
Alfa i Omega
Odavde
već ne odlazim. Uvukao se u jedan brlog pored obale. Dugo sam bio tu i sa mnom
oni koji su stvarno oni bili za koga sebe nazivali: herosi, bogovi i bogomdata
deca. U toj zadnjoj pomami olimpa skoro svi su bili uništeni. Moje oči njih
nisu videli, ni to šta se događa, ta slep sam; ali uobrazilja, nemilosrdnost
sećanja i obavezna iskrenost svojstvo je svakog rapsodosa.
Dečak,
koji je – ni sam ne znam otkada – sa mnom, hrani me, čisti i sašije moju dronjavu
kabanicu i kitona; vadi vaške iz musave mi brade i kose te šiša. I piše. Na
upit šta piskara, ili zašto se brine o meni, odgovor je šutnja. Čini mi se da
moju brbljariju beleži ili to što se iz toga može razaznati; glasove u ušima,
koje ne mogu ućutkati, koje krešteći ponavljam; ili to što – gubeći preostali
deo razuma – u noć duhovima koji među ruševinama ječu i besnećoj oluji vičem.
Bez prestanka piše. Ali danas u zoru – ko zna već koji put – kad upitao kako se
zove, konačno je odgovorio.
„ – Ime
mi je Homer, kao i tvoj, starče, i ni ja se nisam rodio u sedam gradova nit na
bilo kom mestu kojeg imenom možeš nazvati. Žuri nam se jer za nekoliko dana
bićemo mrtvi. Ako dotle nismo gotovi, ni genij muškarca nepoznatog porekla
zvanog Homer neće biti sposoban otvoriti horizont događaja. Iza toga se nalazi
to što si još – ja znam – u odsustvu Haosa odlučio i o tome se sad moramo
brinuti. Još stojedna godina; ona semena od čijih drva će se prvi,
morem do Troje ploveći brodovi graditi, tad moraju biti posejani. Inače sve što
je bilo ili će biti, namera ili htenje zabadava je bilo. Zato dalje pričaj ili
urlaj: neka počne Historija.“
Prevod: Fehér
Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése