Kassák Lajos Barátkozás a gyerekkel – Druženje s detetom

Kassák Lajos (Lajoš Kašak)

Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.

Barátkozás a gyerekkel

Fekete felhők lobognak városunk fölött,

fekete madarak kopognak erdeinkben és fekete földön

piheg a gyermek, akit fekete kendős anya szült meg

az érő búzatábla oldalában 1933 június tizedikén.

Jánosnak hívják, alig nagyobb a fél karomnál, de nem olyan erős

és éppen hogy mozdul, puha lábain megtántorodik, mint a részegek

s a szemei is olyanok kicsit, mint a részegeké.

Ó, végtelenség, merre téved el benned ez a csöppnyi emberke?

Ilyen szőke hajú és kék szemű legény voltam én is hajdanában.

Emlékszem egy szép júniusi délutánra, a teliarany nap felé fordultam,

kiáltoztam a fényben, s az anyám ekkor egy nagy, piros héjú almát adott a kezembe.

Mért emlékszem erre a délutánra és mért az almára, amit meg sem érintettem fogaimmal?

Mi minden történt velem azóta, Úristen, mi minden.

S most mégis, nehéz mozgású kezeimet kinyújtom a gyermek felé,

aki hanyatt fekszik a fekete földön, fűszálat morzsol ujjai között

s a legyek kék koszorúja zsong feje körül.

A kíváncsiság és a gyámoltalanság így hoz bennünket össze idegen tájakon.

Boldog gyermeknevetés virágozd hát be felhőkkel takart napjaimat,

annak az embernek napjait, aki kemény lépteivel előtted menetel

a taposatlan utakon, aki palotákat épít szegénységében,

ki fegyvert kovácsol szavaiból, aki számonkér és osztozkodik,

aki majdnem egyedül áll a keresztúton

és a te eljövendő dicsőségedről énekel.

Druženje s detetom

Iznad našeg grada garni oblaci vijore,

u našim šumama garne ptice lupaju i na garnoj zemlji

dahće dete koga je desetog juna1933. u podnožju

zrelog pšeničnog polja rodila majka s crnom maramom.

Zove se Jovan, jedva je veći od moje podlaktice ali nije tako snažan,

jedva se miče, kao pijanci na mekanim nogama se uzdrma

a i oči su mu tako malene kao u pijanaca.

O, beskraju, gde li će se u tebi taj sićušan prcoljak izgubiti?

I ja sam nekad takav blond mladić bio sa plavim očima.

Sećam se jednog lepog junskog popodneva, prema čistozlatnom suncu sam se okrenuo,

u svetlost viknuo, a mama mi je tad u ruku veliku, krasnu, crvenu jabuku stavila.

Zašto se sećam tog popodneva i zašto te jabuke, koju sa zubima nisam ni taknuo?

Od onda šta sve se dogodilo sam mnom, Bože moj, šta sve.

A sad ipak, moje ruke teških pokreta prema detetu pružim

ko na crnoj zemlji naleđuške leži, među prstima travu mrvi

i oko njegove glave modar venac muha kruži.

U tuđim krajevima znatiželja i bespomoćnost tako nas spaja.

Pa radostan dečji osmehu ozari moje oblacima pokrivene dane,

dane onog čoveka ko s teškim koracima ispred tebe

na neutrtim stazama korača, ko u siromaštvu palate gradi,

ko iz svojih reči oružje stvara, ko na odgovornost poziva a i odgovara,

ko na raskrsnici skoro sam stoji

i o tvojoj budućoj slavi peva.

                             Prevod: Fehér Illés