Kassák Lajos Holdtölte – Pun mesec

Kassák Lajos (Lajoš Kašak)

Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.

Holdtölte

Középkorú ember vagyok,

hímnemű, szívós és akaratos.

Nem láttam az angyalt, ki benézett hozzánk születésem óráján,

nem volt fizetett pesztonkám, aki csodálatos dolgokat mesélt volna.

Inas voltam, szolga, mesterember, csavargó és kéregető,

jelenem hasonló a múltamhoz,

saját erőmből tartom fenn életemet,

amely egy napszámostól és egy szolgálótól fogamzott.

Szeretem a munkát és szeretem a megpróbáltatásokat.

Testvérük vagyok az embereknek anélkül, hogy ez különösebben meglátszana rajtam.

A szürke köveknek, az illatos virágoknak és a rugalmas fémeknek is a testvérük vagyok.

A lobogó tűz a bátyám és a hűvös, tiszta víz a hugocskám.

Kedvesemről is szólhatnék, de ő meghalt, alig, hogy találkoztunk,

tizenhat éves volt és érintetlen a vad indulatoktól.

Fegyvert még nem sütöttem el soha, gyereket nem neveltem föl egyet sem.

Mire való vagyok hát? – kérdezem magamtól álmatlan éjszakáimban,

mért, hogy nyitva a szemem és senki nem fordul be hozzám ezeken a tárt kapukon?

Miért ez? És miért az?

kérdezgetem magamtól untalan.

Ha madár lennék, most a tenger felett szállnék,

ha nem élnék, talán boldog is lennék,

de így csak élek és nyugtalan vagyok, mint aki nem tudja mit tegyen magával.

Hét cserép muskátli van az ablakunkban,

feleségem naponta megöntözi őket

s ők hálából kinyitják csipkézett virágaikat.

Ilyenkor úgy képzelem, az élet szép és minden dolgok érettünk valók,

közben fekszem hanyatt és egyedül a széles díványon,

éjszaka van.

Nem panaszkodom.

Csak úgy, mint oktalan gyerek, ha megered a nyelve,

elmondtam életemet.

Pun mesec

Srednjovečan sam,

muškarac, žilav i tvrdoglav.

anđela koji nas je u času mog rođenja posetio nisam video,

plaćenu dadilju koja bi čudesne priče pričala nisam imao.

Bio sam šegrt, sluga, zanatlija, lutalica i prosjak,

moja sadašnjost je kao moja prošlost,

u životu koji je od jednog težaka i

jedne sluškinje začet vlastitim radom se održavam.

Volim rad i volim iskušenja.

Ljudima sam brat bez toga da bi zbog toga posebne znakove obeležja imao.

I sivim stenama sam brat, mirišljavom cvetu i gipkim metalima.

Plamteća vatra mi je stariji brat a sveža, čista voda mlađa sestra.

Mogao bi govoriti i o mojoj miloj ali je umrla, jedva smo se poznavali,

šesnajt godina je imala i od divljih pobuda netaknuta.

Zasad još nisam pucao iz oružja, nisam ni jednog deteta odgojio.

Pa zašto sam? – pitam se tokom besanih noći,

zašto su mi oči otvorene i zašto preko tih otvorenih vrata niko ne navraća?

Zbog čega je ovo? I zbog čega je ono?

pitam se neprestano.

Da sam ptica sad bi nad morima leteo,

da sam živ možda bi i sretan bio,

ali ovako kao neko ko ne zna šta će sa sobom samo živim i nemiran sam.

U prozoru sedam saksija pelargonija imamo,

moja supruga svakog dana ih zaleva

a one, jer su zahvalne u punom su cvatu.

U tim trenucima zamišljam, život je lep i sve što postoji zbog nas postoji,

međutim na širokoj sofi naleđuške sam ležim,

noć je.

Ne jadam se.

Samo poput neukog deteta kad mu se jezik razveza,

o svom životu govorim.

                             Prevod: Fehér Illés