Kassák Lajos (Lajoš Kašak)
Érsekújvár, 1887. március 21. — Budapest, 1967. július 22.
Emlékezzetek rá!
Az ember jön és az ember elmegy
s én most ilyen emberről beszélek
s én most ilyen emberről beszélek
a barátról aki 53 esztendővel ezelőtt indult el felénk
53 évvel ezelőtt mikor mi még nem is éltünk elindult hogy találkozzon velünk
s most szörnyű bánatokkal és egy darabka ólommal a szívében örökre eltávozott tőlünk
ha költő vagy szólj most mondom magamnak
s gyámoltalanul csak emlékezni tudok
a neve: OSVÁT ERNŐ
termete: középmagas
szeme: fekete
haja: fehér
ki volt Ő kérdezem s nem tudok feleletet adni a kérdésre
s ki tudná megmondani honnan jött és merre távozott
emlékszem átható nézésére férfias kézszorítására
mosolyára amivel dicsért és megvert bennünket
s egy szürke terméskő oszlopra ami állandóan ott állt
árnyéktalan teste mögött
milyen jóságosan kemény ember volt Ő
s mi most itt állunk valamennyien árván a szomorúság fekete kendőjében
nincs lámpánk amit meggyújthatnánk az Ő dicséretére
nincs ládánk amibe összegyűjthetnénk az Ő ajándékait
költők vagyunk s együgyű némaságunkban tudjuk
tollat pelyheznek átlátszó ujjaik
vagy kenyeret törnek tiszta abrosz fölött
s ajkaik közül elindulnak a szavak akár a fehér galambok
vagy szóljanak Róla a fiatalok
akik gondtalanul még anyjuk ölében üldögélnek mint valami meleg fészekben
akik apjuk kemény térdein lovagolnak
és nevetnek
s ajkaik közül kiszállnak a hangok akár a fényesség sugarai
vagy szóljanak Róla az erdők vadjai és a szelíd háziállatok
úgy ahogyan a kétségbeesett nőstény-farkas vonít elveszett kölyke után
ahogyan a tehénke bőg körülnyalogatott borjának
s közben legyökereznek a lábai és a szemeiben visszatükröződik az ég
szóljanak hát ezek a kiválasztottak
akik nem is ismerték Őt
akik itt élnek közöttünk önmagukban s egészséges vérükben
feloldják a tragikus halál pillanatát
ők tiszták ők méltóak arra hogy egyaránt jelt adjanak a távozónak és növekedőnek
én gyámoltalan ember vagyok
megrendülten állok
Sećajte se ga!
Dolazi čovek odlazi čovek
i ja sad o takvom čoveku govorim
o oprijatelju ko je pre 53 godine krenuo prema nama
pre 53 godine kad se još nismo rodili krenuo da bi se sreo s nama
sad sa groznim tugama i u srcu s komadićem olova zauvek nas je napustio
ako si pesnik sad govori kažem sebi
ali mi samo beznadežno sećanje preostaje
ime mu je: ERNE OŽVAT
visina: osrednja
oči: crne
kosa: bela
ko je bio On pitam se al odgovora ne znam
i ko bi mogao reći odakle došao i kud krenuo
sećam se njegovog prodornog pogleda čvrstog rukovanja
osmeha s čime nas je hvalio i tukao
i jednog sivog stuba od lomljenika što je stalno
iza njegovog obrisa stajao
koliko je On dobar i čvrst čovek bio
a mi sad svi napušteno u crnoj marami tuge stojimo
nemamo svetiljku koju bi u Njegov čast upalili
nemamo ladicu gde bi Njegove darove sakupljali
pesnici smo i u našoj zalupanoj nemosti znamo
između braun stolova samo bi mudraci mogli o Njemu prikladno govoriti
njegovi prozirni prsti perje čupkaju
ili iznad čistog stolnjaka kruh lome
i kao beli golubovi kreću rečenice iz njegovih usta
ili nek o Njemu mladi govore
koji još kao u nekakvom toplom gnezdu u majčinom krilu bezbrižno sede
koji još na kolenima očeva jašu
i smeju se
i kao zraci svetlosti lete iz njih glasovi
ili nek o Njemu divljač i domaće životinje govore
tako kao što očajna vučica za izgubljenom mladunčad zavija
kao kravica polizanom teletu riče
i usput noge im se ukorene s odsjaj neba u očima
pa nek govore ti izabranici
koji Ga nisu ni poznavali
koji među nama živeći u sebi i u njihovom zdravom krvotoku
rastvaraju tragičan trenutak smrti
oni su čisti oni su dostojni toga da onima koji odlaze ili rastu daju znak
ja sam neumešan čovek
potrešeno stojim
i sećam se.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése