Tóth Judit (Judit Guillaume) Budapest, 1936. május 10. –
Születés
Kövön fekszel, vagy köpenyen.
Elhagyatottságod
vágóhíd-udvar nappala.
Idehulltál e keramit-lapok
csarnok-világosságába, nem jutsz ki innét,
ez a legyőzetés csapdája vagy a győzelem
kivilágított éjszakája.
A lélegzeted ki-be zakatol,
mint hegynek föl vonat,
nem rémülettel, állhatatosan.
Csak szívd be, köpd ki,
nyeld el, nyeld el az oxigént,
nincs más, ez az egyetlen
szövetségesed a gyalázat ellen.
Boltozódás, feltornyosulás.
Egy torony falai a robbanás előtt.
Téglák, gerendák összekapaszkodása,
boltívek igyekezete
szétszállni, együttmaradni.
Akarat. A fájdalom akarata.
Átszúr, összekötöz, megcsusztat, fölemel.
Rajtad áll, hogy romhalmaz leszel,
vagy belefeszülsz a marakodásba,
s étkéül hagyod magadat.
Az övé vagy, tetőtől talpig a támadásé.
Egy pillanatnyi dermedés.
Mint egy jégkocka belsejében,
itt minden egynemű fehér.
Áll-e melletted angyal?
Itt senki sincs, csak ő. Nem ismered.
Anyagodban, leküzdhetetlen torlódásodban
erőtlen és egyetlen ellenfeled.
Most töri útját, reccsenti pilléreidet.
Hajítanád, de ellenállsz, de visszafognád,
egy múlhatatlan egymásbanövés
emésztő hal-gyomrába visszanyelnéd,
ahol te ő és ő te vagy.
Hol összekoccan, egymást átdobogja
a két idő a mély-mély éjszakában,
mely két életnek közös medre volt.
De most kitör, most bőrödet levetné.
Egy buborék sötétjében lakó
alattomos, felbőszült lázadó.
Miféle arca van? Fiú-e, lány-e?
Csak súly, tolakodás, csak akarat.
S te mint drótok közt kifeszítve,
s mintha csákányok alatt, csupa rom.
Maradék fal, mi mást már nem akarhat,
csak megtöretni, elzuhanni.
Madarak jönnek csapatostól.
Felborzolt tollak, égő csőrök,
tollak, tépések összevisszasága.
Füstös, fekete madarak
a földöntúli mennyezet fehérjén
a tűrhetetlen villany-lángolásban
fejedhez állnak, tollcsuhás,
sötét szerzetesek.
Látod-e még ott lent a vödröket?
A táruló kemencék katlanát?
Lehullasz-e sötét rostélyaikra,
hagyod-e magadra csapódni
a rettenet gyémántfényű fogazatát?
Tolakodás és törtetés.
Alagutak, barlangok, folyosók
állják útját, előrejut és visszahullik.
Lágy fejét préseli az élő kőzetekben.
Az erőfeszítés végtelenében
kötélhúzás megújuló rohamai, erő,
egyre újabb erő,
a fájdalom elképedéseiben
harangot kondítani,
hegyet eltolni,
városokat fölemelni,
kitépni, kihajítani –
Képtelen méltóság,
mint egy kivilágított keresztfán,
minthogyha felfelé zuhanva,
körodvaid végtelenében, Magasztalás.
Az első perc. Ez itt. A test
az elszabadulónak súlyát érzi még.
S lüktetni kezdenek a különvált idő
legelső másodpercei.
Mint lassú szárny leszáll
az első pillantás az ismeretlen arcra.
Mint kagylóban dereng a hosszúkás test,
míg két tenyér fölfogja, megmutatja.
Rođenje
Na kamenu ležiš ili ogrtaču.
Klanica-dvorište obdan
tvoje napuštenosti.
Ovamo si pala u svetlost hale
ovih glaziranih cigli, odavde nema izlaza,
ovo je stupica nadvladanja ili
osvetlena noć pobede.
Zveketa tvoj dah
kao voz na uzbrdici,
ne zastrašeno, istrajno.
Samo udahni, ispljuni,
progutaj, progutaj kiseonika,
nema druge, protiv ljage
to ti je jedini saveznik.
Gomilanje, nastoženje.
Zidovi jednog tornja pred eksplozijom.
Skupljanje cigli, greda,
nastojanje svodova
za raspadom, opstankom.
Žudnja. Žudnja boli.
Probode, sveže, prevari, uzdiže.
O tebi ovisi, bićeš li ruševina
ili se u zavadu upuštaš,
otavivši sebe za šićar.
Njen si, od glave do pete izložena napadu.
Trenutačna ukočenost.
Kao u unutrašnjosti kocke leda
ovde je sve jednorodno belo.
Stoji li kraj tebe anđeo?
Ni tu nikog nema, samo ona. Ne poznaješ.
U tvojoj materiji, u nesavladivom gomilanju
ona ti je nekadar i jedini protivnik.
Sad kroči svoj put, slama tvoje stubove.
Odbacila bi al se surotstaviš, al bi potisnula,
gutljajem bi vratila u utrobu ribe
moćnog zajednosraslog neprolaza probaviti,
gde si ti on i on ti.
Gde se dotiču, preglasavaju dva vremena
u mrkloj-mrkloj noći
koja je zajedničko korito dva života bila.
Al sad se probija, sad bi ti kožu skinula.
Stanarka tame mehura
podla, razjarena buntovnica.
Kakvo lice ima? Jel dečak, jel devojčica?
Samo težina, stiska, samo volja.
A ti kao među žicama razapeta,
kao da si ispod krampova, tek ruševina.
Ostatak zida šta bi više želeo
no skrhati se, srušiti.
U jatima dolaze ptice.
Nakostrešena perja, plamteći kljunovi,
darmar perja, cepanja.
Čadžave, crne ptice
na belini nadzemaljske tavanice
u nepodnošljivom električnom buktenju
uz tvoju glavu stanu, perjaste mantije,
tamni kaluđeri.
Vidiš li kofe tamo dole?
Kotao širećih pećnica?
Padaš li na tamne roštilje,
pustiš li da te samelje
zubalo dijamantnog sjaja užasa?
Stiska i probijanje.
Tuneli, brlozi, hodnici
stoje joj na putu, krene i ponovo pada.
Mekanu glavu u žive stene presa.
U beskraju naprezanja
ponovni naleti zuluma, sila,
opet nove sile,
u zaprepaštenjima probada
zazvoniti,
brdo pomaknuti,
gradove podići,
istrgnuti, izbaciti –
Besmisleno dostojanstvo,
kao na osvetljenom raspeću,
kao da se u tvoje nepregledne
kružne jame stropošta, Veličanje.
Prvi tren. Ovaj ovde. Telo
još oseća težinu otcepljenog.
I počinju kucati prve sekunde
odvojenog vremena.
Poput sporog krila se spušta
nepoznato lice prvog treptaja.
Kao da u školjci sviće izduženo telo
dok ga dva dlana prihvaća, pokaže.
Prevod: Fehér Illés
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése