Pethes Mária Támpontok – Uporišta

Pethes Mária

Támpontok belakni az üres időt, visszaírni a holnap táncrendjébe a hirtelen meggondolásból törölt részeket. örök vágyakozásban, maradandó hiányjelekben, szenvedésekre büszkén hallgatni, ahogy a szomszéd által emelt nagy fal mögött növekszik rómeó, már beszél, de még fogalma sincs arról, hogy nem a gyűlölet és nem az irigység, hanem a szerelem örök. lám, a macska fenntartás nélkül boldog. foga között tilalmak ellenére egy megtépázott vörösbegy. ragaszkodik új zsákmányához. rituálisan dobálja, ráveti magát, elereszti, körbehordozza a kerten. látjátok, megszereztem. aztán elunja. ott felejti. a többi madár rá sem hederít. ilyen lehet az utolsó álomhoz hasonló csönd, sóhajtották a szeszélyes ég alatt a rózsák. az ódon falikútból a boldog múlt hörgött. egymagában forgolódott ágyában a kertész. odakint békülékenyen várta a jégesővel kibombázott kert a sebeket begyógyító napfelkeltét. a parttalan vízre a megoldás csapdája zárult. hová lett a támpont, ami kettéhasíthatná az átléphetetlen határokat? pedig megtörtént a csoda, piros eső esett. az adott szavak rozsdás lében úsztak. a letarolt kert fölött ígéretek harangja bongott. az álmok középpontjába siklott egy társtalan rózsa és egy árvábbnál árvább árvácska. rájuk zárult az éjszaka, s ott rekedtek, együtt is egyedül.

Uporišta živeti u praznini vremena, iz čistog hira brisane deliće doživljenog ponovo upisati u jučerašnji red plesa. u večnoj žudnji, u trajnim znacima nedostatka, oholo slušati ukore patnje, rast romea iza velikog zida kojeg je sused zidao, već govori, ali pojma nema o tome da nije mržnja, a nije ni zavist, nego ljubav je večna. deder, mačka je bez ograničenja je sretna. uprkos zabrani među zubima očerupanog crvenperku drži. drži se do svoga plena. ritual je kako nasrne na nju, baca, otpušta, nosi preko dvorišta. vidite, zadobila sam. pa dodijalo joj je. zaboravi. ostale ptice ni ne haje. verovatno ovakva tišina je nalik zadnjem snu uzdahnule su ruže ispod hirovitog neba. u drevnim zidovima sretna prošlost hroptala. vrtlar se u osami vrtio u svom krevetu. vani tučom dotučen vrt pomirljivo je čekao buđenje sunca što rane leči. na vodu bez obala stupica rešenja slegla. gde je nestalo uporište što bi neprekoračive granice raspolovio? a baš se desilo čudo, crvena kiša je pala. date reči u rđom izjedenom soku plivale. nad uništenim vrtom zvono obećanja se čulo. u centru snova samotna ruža samovala i od sirotice sirotija maćuhica. prekrila ih je noć, zaglibile su se i zajedno usamljeno. Prevod: Fehér Illés