Thomas Stearns Eliot
St. Louis, September 26, 1888 – London, January 4, 1965
Gerontion
Thou hast nor youth nor age
But as it were an after dinner sleep
Dreaming of both.
Here I am, an old man in a dry month,
Being read to by a boy, waiting for rain.
I was neither at the hot gates
Nor fought in the warm rain
Nor knee deep in the salt marsh, heaving a cutlass,
Bitten by flies, fought.
My house is a decayed house,
And the jew squats on the window sill, the owner,
Spawned in some estaminet of Antwerp,
Blistered in Brussels, patched and peeled in London.
The goat coughs at night in the field overhead;
Rocks, moss, stonecrop, iron, merds.
The woman keeps the kitchen, makes tea,
Sneezes at evening, poking the peevish gutter.
I an old man,
A dull head among windy spaces.
Signs are taken for wonders. "We would see a sign":
The word within a word, unable to speak a word,
Swaddled with darkness. In the juvescence of the year
Came Christ the tiger
In depraved May, dogwood and chestnut,
flowering Judas,
To be eaten, to be divided, to be drunk
Among whispers; by Mr. Silvero
With caressing hands, at Limoges
Who walked all night in the next room;
By Hakagawa, bowing among the Titians;
By Madame de Tornquist, in the dark room
Shifting the candles; Fraulein von Kulp
Who turned in the hall, one hand on the door.
Vacant shuttles
Weave the wind. I have no ghosts,
An old man in a draughty house
Under a windy knob.
After such knowledge, what forgiveness? Think now
History has many cunning passages,
contrived corridors
And issues, deceives with whispering ambitions,
Guides us by vanities. Think now
She gives when our attention is distracted
And what she gives, gives with such supple confusions
That the giving famishes the craving. Gives too late
What's not believed in, or if still believed,
In memory only, reconsidered passion. Gives too soon
Into weak hands, what's thought can be dispensed with
Till the refusal propagates a fear. Think
Neither fear nor courage saves us. Unnatural vices
Are fathered by our heroism. Virtues
Are forced upon us by our impudent crimes.
These tears are shaken from the wrath-bearing tree.
The tiger springs in the new year. Us he devours.
Think at last
We have not reached conclusion, when I
Stiffen in a rented house. Think at last
I have not made this show purposelessly
And it is not by any concitation
Of the backward devils.
I would meet you upon this honestly.
I that was near your heart was removed therefrom
To lose beauty in terror, terror in inquisition.
I have lost my passion: why should I need to keep it
Since what is kept must be adulterated?
I have lost my sight, smell, hearing, taste and touch:
How should I use it for your closer contact?
These with a thousand small deliberations
Protract the profit of their chilled delirium,
Excite the membrane, when the sense has cooled,
With pungent sauces, multiply variety
In a wilderness of mirrors. What will the spider do,
Suspend its operations, will the weevil
Delay? De Bailhache, Fresca, Mrs. Cammel, whirled
Beyond the circuit of the shuddering Bear
In fractured atoms. Gull against the wind,
in the windy straits
Of Belle Isle, or running on the Horn,
White feathers in the snow, the Gulf claims,
And an old man driven by the Trades
To a sleepy corner.
Tenants of the house,
Thoughts of a dry brain in a dry season.
Gerontion
Nem vagy ifjú, se vén,
De mintha csak ebéd után aludnál,
Álmodod mind a kettőt
Itt vagyok, öreg ember az aszály havában,
Egy fiú fölolvas nekem, várom az esőt.
Nem voltam sem a forró kapunál,
Se nem harcoltam a meleg esőben,
Se térdig sós mocsárban csatabárdot emelve,
Legyektől maratva nem harcoltam én.
Düledező ház az én házam,
S az ablakpárkányon kuksol a zsidó, a tulajdonos,
Egy antwerpeni kocsmában kölykezték.
Elbántak vele Brüsszelben, rendbe hozták és
megkopasztották Londonban.
Köhécsel a kecske éjszaka fenn a mezőn;
Sziklák, zsombék, varjúháj, vas, ganaj.
Az asszony ellátja a konyhát, teát főz,
Tüsszög estére, a makrancos lefolyót kotorva.
Én öreg ember,
Nehéz fej a szeles térségek között.
Jelek csodaszámba mennek. „Jelet akarunk látni!"
Igében az ige, képtelen egy igét kiejteni,
A sötétség pólyáiban. Az év ifjúkorában
Jöve Krisztus a tigris
Elfajult májusban — som, gesztenye, júdásfa virága
Hogy megegyék; felosszák, megigyák
Sugdosódva; Silvero úr
Simogató kézzel, az, ki Limoges-ban
Fel-alá járt egész éjszaka a szomszéd szobában;
Hakagawa, ki a Tiziánok közt üdvözölt;
Madame de Tornquist, ki a sötét szobában
Elmozdította a gyertyákat, Fräulein von Kulp,
Aki megfordult a hallban, keze az ajtón. Üres vetélők
Szövik a szelet. Nincsenek kísérteteim,
Öreg ember, egy huzatos házban
Egy szeles domb alatt.
Ilyen tudással hol a megbocsátás? Gondold csak el,
A történelemnek sok álnok átjárója van, fortélyos
folyosója
És titkos ajtaja, suttogó becsvágyakkal tud becsapni,
Hívságokkal vezet. Gondold csak el,
Hogy akkor ad, ha figyelmünk zilált,
És amit ad, oly simán összezavarja,
Hogy az éhséget éhezteti etetve. Ad, de későn,
S azt, amiben nem hiszünk, vagy ha még hiszünk,
Az emlékezet hiszi csak, az újraélt szenvedély. Ad, de
túl korán,
Erőtlen kézbe, s azt, amiről úgy vélték, megvannak
nélküle,
Mígnem félelmet sarjaszt a megtagadás is. Gondold
meg ezt,
Hogy félelem és bátorság se ment meg.
Természetellenes bűnöket
Fogantat hősiességünk. Erényeket
Kénytetnek ránk orcátlan vétkeink.
E könnyek a haragtermő fáról hullanak.
Ugrik a tigris az új évbe. Minket fal föl. Gondold
meg végül,
Nem jutottunk végeredményhez, mikor én
Megátalkodom egy bérelt házban. Gondold meg végül,
Nem céltalanul rendeztem ezt a parádét,
És nem is úgy, hogy felidéztem
A maradi ördögöket.
Becsületesen tisztázni akarom ezt veled.
Én, aki közel voltam a szívedhez, elűzettem onnan
És elvesztettem a szépséget a rémületben,
a rémületet a kutatásban.
Elvesztettem a szenvedélyemet: mi szükség
megőriznem,
Hiszen amit megőrzünk, meg kell romolnia?
Elvesztettem a látásomat, szaglásomat, hallásomat,
ízlésemet és tapintásomat:
Hogyan használjam fel őket, hogy közelebbi
kapcsolatba jussak teveled?
Mindez és még ezer kis megfontolás
Fagyott önkívületük hasznát hosszabbítja,
Izgatja a nyálkahártyát, mikor az érzék kihűlt,
Fűszeres mártásokkal, sokszorozza a változatosságot
Tükrök vadonában. Mit csinál a pók,
Felfüggeszti-e műveleteit, hajlandó-e várni
A zsizsik? De Bailhache, Fresca, Cammelné kavarog
Túl a borzongó Medve körforgásán
Hasadt atomokban. Sirálya szélnek, a szeles
szorosokban
BelIe Isle-nél, vagy száguldva a Horn-fok felé,
Fehér tollakkal a hóban, a Mexikói-öböl hív,
És egy öreg embert hajtanak a passzátszelek
Szunnyadó zugba.
A ház lakói,
Egy aszott agy gondolatai az aszály évszakában.
Fordította: Vas István
Gerontion
Nit mladost imaš ni starost
Već kao da si posle obeda u snu
Snivao i jedno i drugo.
Tu eto me, star čovek u sušnom mesecu,
Čita mi dečko jedan, dok kišu čekam ja.
Nit sam bio kod vrelih kapija
Ni borio se u toploj kišici
Ni, do kolena utonut, u glibu soljenu; dignuta noža,
Dok muve su me peckale, sam se borio.
Moja kuća je kuća ruševna,
Jevrejin sedi na dasci prozora, vlasnik je,
Bačen ko ikra u krčmici Antverpa,
Koza noću kašlje u polju nad nama,
Stene, paprat, kamenjar, gvožđe i izmet.
Zena kujnu gleda, i čaj preliva,
I kija večerom dok čisti oluk namršten. Ja sam star čovek,
Nemoćna glava na mestu vetrovnom.
Znamenja smatraju za čuda. „Hteli bi znamen videti!"
Reč u reči, nemoćna da reč iskaže,
krpe mraka smotana. U mladosti godine
Došao Hristos tigar
U maju nevaljalu – crvenika i kesten i Judin cvet u cvasti –
Da bude pojeden, da bude podeljen, da bude popijen
Sve uz šaptanje; od g. Silvera
Sa rukama što miluju, u Limožu
Što svu noć hodaše u sobi susednoj;
Od Hakagave, med Ticijanima što klanjaše;
Od gospe Tornkvist, u sobi mračnoj
Što cveće razmeštaše; od Frulein von Kulpove
Što u hol dođe, i rukom po vratima prođe. Prazni čunkovi
Vetar utkivaju. Ja duhova nemam,
Star čovek u kući promajnoj
Pod kvakom vetrovom.
Posle tol'ko znanja, ima opraštanja? Na um sad uzmi
Istorija ima mnogo lukavih prolaza, izmišljenih hodnika,
I izlazaka, pogrešno vodi s ambicijama šaptavim,
Vodi nas, sujetama nas vodi. Na um sad uzmi
Ona daje kad pažnja nam je zbunjena,
A što dalje, daje tako vraški zbrkano
Da moljeno je posle davanja još gladnije. Da je prekasno
U što se ne veruie, il ako još se veruje,
U ruke nejake, bez čega, smatra se, da moglo bi se ostati
Dok otpor neki strah ne rasprostre. Razmisli
Ni strah ni hrabrost spasti neće nas. Poroke natprirodne
Rađa baš naše herojstvo. Vrline
Silom nam nameću bestidni naši zločini,
Suze te otreslo je drvo gnjevonosno.
Tigar uskače u novu godinu. Nas će proždrti. Razmisli najzad još
Nismo došli do zaključka, a ja
Zabijam se u kuću najmljenu. Pomisli najzad
Nisam ja to prikazanije bez svrhe pravio
Nit je to bilo uz neko prizivanje
Nenaklonjenih đavola.
Hteo bih da tu ti priđem pošteno.
Ja koji sam bio blizu tvog srca, odmaknut sam otuda
Da mi lepota umakne u užasu, a užas u proveravanju.
Upustio sam svoju pasiju: zašto bi trebalo da je sačuvam
Kad sve što se sačuva falsifikat ima da postane?
Izgubio sam vid, miris i sluh, ukus, pipanje:
Kako bih za prisni tvoj dodir upotrebio ih?
To i to, i hiljadu malih razmatranja
Odgađa korist od buncave groznice njihove,
Sluzokožu draži, kad čulno zapažanje se ohladi,
Sa sosovima paprenim, a raznovrsnosti umnožava
U bezbroj ogledala. Šta će pauk činiti,
Prestati da radi, žižak žitni hoće li
Odgađati? De-Belaš, Freska, gospa Kamila, vitlaju
Van kruga zimogroznoga Medveda
U atomima zdrobljenim. Galeb uz vetar, u vetrovitim moreuzima
Belo perje u snegu, Zaton bi tako tvrdio,
Star jedan čovek gonjen od Pasatnih vetrova
U sanjiv neki budžak.
Stanari kuće,
Misli suhoga mozga u sušnoj sezoni.
Prevod: Svetozar Brkić
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése