Ivan V. Lalić
Beograd 8. juni 1931. – Beograd 28. juli 1996.
Mesta koja volimo
Mesta koja volimo postoje samo po nama,
Razoren prostor samo je privid u stalnom vremenu,
Mesta koja volimo ne možemo napustiti,
Mesta koja volimo zajedno, zajedno, zajedno,
Pa zar je ova soba soba ili je zagrljaj,
I šta je pod prozorom; ulica ili godine?
A prozor, to je samo otisak prve kiše
Koju smo razumeli koja se stalno ponavlja,
I ovaj zid ne međi sobu, nego možda noć
U kojoj sin se pokrenu u krvi tvojoj zaspaloj,
Sin kao leptir od plamena u sobi tvojih ogledala,
Noć kad si bila uplašena od svoje svetlosti,
I ova vrata vode u bilo koje popodne
Koje ih nadživljuje, zauvek naseljeno
Običnim tvojim kretnjama, kada si ulazila,
Kao vatra u bakar, u moje jedino pamćenje;
Kad odeš, prostor za tobom sklapa se kao voda,
Nemoj se osvrtati: ničeg van tebe nema,
Prostor je samo vreme na drugi način vidljivo,
Mesta koja volimo ne možemo napustiti.
Razoren prostor samo je privid u stalnom vremenu,
Mesta koja volimo ne možemo napustiti,
Mesta koja volimo zajedno, zajedno, zajedno,
Pa zar je ova soba soba ili je zagrljaj,
I šta je pod prozorom; ulica ili godine?
A prozor, to je samo otisak prve kiše
Koju smo razumeli koja se stalno ponavlja,
I ovaj zid ne međi sobu, nego možda noć
U kojoj sin se pokrenu u krvi tvojoj zaspaloj,
Sin kao leptir od plamena u sobi tvojih ogledala,
Noć kad si bila uplašena od svoje svetlosti,
I ova vrata vode u bilo koje popodne
Koje ih nadživljuje, zauvek naseljeno
Običnim tvojim kretnjama, kada si ulazila,
Kao vatra u bakar, u moje jedino pamćenje;
Kad odeš, prostor za tobom sklapa se kao voda,
Nemoj se osvrtati: ničeg van tebe nema,
Prostor je samo vreme na drugi način vidljivo,
Mesta koja volimo ne možemo napustiti.
Szeretett helyünk
Csak bennünk létezik a szeretett hely,
Az örök időben látomás a szétzilált tér,
Nem hagyhatjuk el szeretett helyünket,
A közösen, közösen, közösen szeretett helyet,
Vajh ez a szoba szoba vagy ölelés,
És ami az ablak alatt van; utca vagy korszak?
Az ablak meg az állandóan ismétlődő
Első megértett eső lenyomata,
És ez a fal nem szobát határol, talán az éjt
Ahol egy halandó szunnyadt véredben mozdul,
A halandó lepkeláng szobád tükrében,
Mikor az éjben saját fényedtől rettensz,
És ez az ajtó bármelyik téged túlélt
Délutánra nyílik, betoppanásodtól kezdve
Mindennapos mozdulataiddal örökre benépesítve,
Mint bronzban a tűz, egyedül emlékezetemben;
Mikor elmégy, mögötted mint a víz összezárul a tér,
Ne tekints vissza: rajtad kívül semmi sincs,
Csak más módon látható tér az idő,
Nem hagyhatjuk el a szeretett helyet.
Fordította: Fehér Illés
Places We Love
Places we love exist only through us,
Space destroyed is only illusion in the constancy of time,
Places we love we can never leave,
Places we love together, together, together,
And is this room really a room, or an embrace,
And what is beneath the window: a street or years?
And the window is only the imprint left by
The first rain we understood, returning endlessly,
And this wall does not define the room, but perhaps the night
Your son began to move in your sleeping blood,
A son like a butterfly of flame in your hall of mirrors,
The night you were frightened by your own light,
And this door leads into any afternoon
Which outlives it, forever peopled
With your casual movements, as you stepped,
Like fire into copper, into my only memory;
When you go, space closes over like water behind you,
Do not look back: there is nothing outside you,
Space is only time visible in a different way,
Places we love we can never leave.
Space destroyed is only illusion in the constancy of time,
Places we love we can never leave,
Places we love together, together, together,
And is this room really a room, or an embrace,
And what is beneath the window: a street or years?
And the window is only the imprint left by
The first rain we understood, returning endlessly,
And this wall does not define the room, but perhaps the night
Your son began to move in your sleeping blood,
A son like a butterfly of flame in your hall of mirrors,
The night you were frightened by your own light,
And this door leads into any afternoon
Which outlives it, forever peopled
With your casual movements, as you stepped,
Like fire into copper, into my only memory;
When you go, space closes over like water behind you,
Do not look back: there is nothing outside you,
Space is only time visible in a different way,
Places we love we can never leave.
Translated by Francis R. Jones
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése