Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2014. december 24., szerda

Mirtse Zsuzsa Utolsó élő kertem – Moja poslednja živa bašta

Studen, Dragan portréja

Mirtse Zsuzsa (Žuža Mirče)


Utolsó élő kertem

Olyan nyelven akartunk
egymás között beszélni, amelyet
pontosan értünk.
Madártollakból, sebhelyekből,
az idő hulladékából építettünk fészket,
tölgyek között találtuk meg
az otthont, ahová
mindig is vágytunk,
fagyos övezet lett mégis
estére az ágyunk.

Felemeltél, én pedig
magammal rántottalak,
tested vasporba forgattam,
arannyal kented be arcom,
mert aranyat izzadt a tenyered,
nekem vasgyöngyöket a szemem.

Jó élni, mondtad, miközben
a pipacsmezőkre gondoltam,
Persephoné mákvirágjára,
hallottam fájást enyhítő hangját,
láttam tenyerén a gránátalmamagot,
kínált, csalogatott,
hiszen e földi élet nem több,
mint aranyfüst a maszkon.
Értem nyúlt, oda hívott,
ahol bátran elveszíthetjük nevünket,
ahol már nincs mit betakarítani,
és minden szín a feketébe oldódik.
De ahhoz, hogy megértsd,
mi is az a sötét,
ott kell élned,
vele.

Maradj még, kérted,
s én rettegve ismertem fel, hogy
e maszk hatalma nagyobb,
mint a szereteté.
Hozzá igazodsz, tőle menekülsz,
nem fontos senki annyira, hogy
megfeledkezhess róla,
akár csak percekre is.

Kiszáradtunk, mint az Adonis-kertek,
utolsó gyümölcsfánkon mézgás sebek,
az éjszakák üresek, nem háljuk el,
de egyszer talán a reggel
magával viszi a sötétség ruháját,
és Persephoné megvérzett lába nyomán
újra pipacs terem.

Ne harapj meg többé, én sem bántalak.
A testet úgyis omlóssá rágja az idő,
a padunkat pedig végleg belepi a hó.
Maradjunk.
Egymáshoz kopunk,
a bomló levelek illatában
végre megtalállak.
Nem sietünk, nincs már hova.
Amikor ideje lesz,
ágyat vetünk
magunkból,
és lefújjuk az aranyport
utolsó arcunkról.


Moja poslednja živa bašta

Na takvom jeziku smo
hteli međusobno pričati koju
savršeno razumemo.
Gnezdo od ptičjih perja,
ožiljaka, ostatka vremena pravili,
dom među hrastovima
našli, tamo gde
smo oduvek težili,
ipak krevet naš do uveče
promrzla zona postao.

Podigao si me a ja sam te
sa sobom povukla,
tvoje telo u gvozdenoj prašini prevrtala,
lice mi zlatom mazao,
jer ti je na dlanu znoj od zlata bio,
a biseri suza u mojim očima od gvožđa.

Krasan je život, rekao dok ja
na polja od bulki mislila,
na makov cvet Persefonea,
čula njen umirujući glas,
videla zrno nara na njenom dlanu,
nudila me, mamila,
pa ovozemaljski život nije više
od zlatnog dima na masci.
Pružio si mi ruku, tamo me zvao
gde imena slobodno možemo izgubiti,
gde više nem šta da se ubere
i svaka boja u crno se otapa.
Ali za to da shvatiš
šta je tama,
živeti tamo trebaš,
s njom.

Molio si, ostani još,
a ja sa strahom prepoznala da
je moć te maske veća
od ljubavi.
Prema njoj se ravnaš, od nje bežiš,
niko nije toliko važan da
bi se na nju moglo zaboraviti,
makar i za trenutak.

Poput vrtova Adonisa smo se isušili,
smolasti ožiljci su na našoj poslednjoj voćki,
neprospavani noći prazni,
ali jednom će valjda jutro
tamno odelo tame sa sobom poneti
i u krvavom tragu Persefonea
ponovo će bulke rasti.

Nemoj me više ugristi ni ja te ne diram.
Vreme će i ovako rastočiti telo
a klupu zauvek sneg pokriti.
Ostanimo.
Pripasćemo jedan drugom,
pronaćiću te konačno
u mirisu opalih lišća.
Nismo u žurbi, više nemamo kud.
Kad dođe vreme
pospremićemo
krevet od nas samih
i s našeg poslednjeg lica
otpuhnemo prah zlata.

Prevod: Fehér Illés



2 megjegyzés: