Répás Norbert Komárom 1969. január 9.
A halálos csönd énekes madara
„Jött, és itt maradt
Belül a szívemben,
Mint zöld citromhéj,
Olyan ez a nagy keservem.”
La pena/A bánat, Manuel Machado
(1874, Seville – 1947, Madrid)
Némán bámullak.
A billentyűkön bukdácsoló
puha ujjbegyeid érintésére
megrezdülnek a húrok,
lelkünkben zümmög a tavasz,
szívem nyugtalan morajlása
ringó mosolyszirmaid
szerelmes hullámokba fonja.
Szemedben Tejút születik.
Tekinteted felhőként járja át
lángoló érzéseim erdejét,
hogy fáinak rügyező koronáját
harmattól csapzott
ágakkal szakítsa avarba
és ledér ábrándfüveim
vízcseppekkel hozza zavarba.
Patika vagy a némasághoz!
Fülledt nyári éjszakán is
szótlanul zúzod a csendet,
Hozzád írott leveleim
hangtalanul epednek Érted!2?
és a visszhangzó nesztelenség
rejtett titkom lapjait lebbenti
iskolák, osztályok közt szanaszét.
Csapzott hajjal rovom köreim.
Az óra a falon hajnal ötöt nyög,
a főhadnagy szájából
rekedten dől a füstölgő szitok,
közben azon tanakodom,
melyik tükör rakható össze még
álmaim hajnali cseréphabjából
s melyikre szálljon a sötétség?
Az utolsó levél hullik lábad elé.
De Te érzelmeim erdejében
a Hyperion tetején fészkelsz
mint az örök vonzalom énekes madara,
szemedben még most is látom
a Tejutat és azt a csillagot,
mely a lelkünkbe költözött
és mindkettőnket beragyog.
1993. május 4.-én
Forrás: a szerző
|
Ptica pevačica mrtve tišine
„Došla i ostala
Unutra u srcu mom,
Kao zelena kora limuna,
Takva mi je ogromna bol.”
La pena/ Bol, Manuel Makado
(1874, Sevilja – 1947, Madrid)
Nemo te promatram.
Na tipkama spoticajući dodir
tvojih mekanih vrhova prstiju
zatitraju žice, u našim
dušama proleće šušti,
nemirno lupanje moga srca
latice tvog lelujavog osmeha
u ljubavne valove plete.
U tvom oku Kumova slama se rađa.
Tvoj pogled poput oblaka prelazi
preko šume mojih osećaja
da sa pupoljcima punih krošnji
od rose razbarušene grane
otkine i na šušanj baci
i rauzdane vlasi trave moje mašte
sa kapima vode uznemiri.
Apoteka si za nemost!
I tokom sparnih letnjih noći
tišinu nemo zdrobiš,
moja Tebi pisana pisma
nemo čeznu za Tobom!?
i odjek nečujnosti liktove
mojih skrivenih tajni među
školama, razredima rasprši.
Rasčupanom kosom pravim krugove.
Sat na zidu jutarnji pet sati otkucava,
dok iz usta poručnika
zadimljene psovke promuklo izviru
o tome razmišljam,
iz komadića crepova mojih snova
koje ogledalo se da još sastaviti
i mrak kojeg da pokrije?
Poslednji list pada ispred tvoje noge.
Ali Ti u šumi mojih osećaja
na vrhu Hiperiona ugnezdila
kao ptica pevačica večne privlačnosti,
u tvom oku još uvek Kumovu slamu
i onu zvedu vidim
koja se u naše duše uselila
i nas osvetljava.
4. maj 1993.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése