Böngészde - Pabirčalište - Gleaner

2015. december 31., csütörtök

Branislav Petrović Prva pesma čovekova – Az ember első éneke

Képtalálat a következőre: „branislav petrovic”
Branislav Petrović
Bjeluša, 7. april 1937. – Beograd, 26. septembar 2002.


Prva pesma čovekova

Miroslavu Egeriću

Ovih dana ovih dana
ja i moja žena
gradimo sebi prvo dete
oooh
da nas vidite samo
kako jedno na drugo kidišemo
kao u doba očeva granate
poljupci lete
pljušte
lete
to nas dvoje rešavamo Pitanje Svetsko
to se mi sa čovečanstvom solidarišemo

ženo moja
oh
ženo moja
pojmiš li šta se noćas
u ovom prozaičnom sobičku zbiva
to mi zi ničega iz ničega
joj iz ničega
gradimo čoveka živa
čoveka
to je nadrealista što žedan kad je ptice lovi
mangup što u svome telu krompir seje
spadalo koje otadžbinu proda
ringišpil u brod prekuje morem plovi
onaj fantastican što reči ume da izgovara
pa to je onaj što na zemlji jedini ume kuće da zida
i da ih nikad dovoljno lepe ruši
znaš ti tu gladnicu što sa vulkanima druguje na dnu mora
onaj što strašno mnogo psuje pije i puši
ženo moja
još iz tebe svetlost dubrovnika muca
trijumf morske soli
pronašao sam, ura:
tvoja su kolena gorka
kao obrazi gvozdene rude
ali čuj reči
kojima darivam ljude;
hiljadu poljubaca treba za prćasti nosić samo
taj veličanstveni izvor slina
a koliko ljubavi za ruke rebra noge
a tek za one stvari
ženo moja hrabro jurišaj na me
iako sam ovako nezgrapan i čupav

ne štedi poljupce za budućeg fantastu
poljupce za našeg sina

Snevam:
u proleće
tatinu curicu
van dana i gradske buke
daleko od škole tate mame
odmami poljsko cveće
kad tamo u parku na klupi jedan je međed čeka
taj dripac toliko drzak da moju ćerkicu ljubi
a on je ljubi ljubi
otima se ona
al
ne odustaje momak grubi
bude pod njima mnogo trave svelo
a negde u ponoć njeno se otvari telo
u njemu
joj
al moram priznati da je to posao nekog velikog boga
počinje avantura čoveka još jednoga.

A mamin dečko
preskače zidove gradske
i progone ga seljaci što krade njihovo voće
ali on krade jer on je muško i tako mu se hoće
i šta mu ko može
neka sav svet iskoči iz kože
jer on će jednoga leta u polju
u vihoru ratnom na užarenoj morskoj plaži
jednoj lepotici bezobrazno
VAŽI LI
NE VAŽI
pokaži joj sine moj pokaži
oooh
za tvoju snagu
na životinju noćas gladnu liči tvoj tata
a tvoja sirota majka
od prevelikog straha
s njim se u koštac
hvata.



Az ember első éneke

Egerić Miroslavnak

A napokban a napokban
én és asszonykám
első gyerekünket teremtjük
óóó
csak látnátok
hogyan rontunk egymásnak
mint apám idejében a gránátok
röpködnek a csókok
záporoznak
röpködnek
mi ketten Sorsdöntő Kérdéssel hadakozunk
mi szolidaritást az emberiséggel vállalunk

asszonykám
óóó
asszonykám
tisztában vagy-e mi történik
ma éjjel ebben a mindennapi szobában
persze a semmiből a semmiből
jaj a semmiből
élő embert teremtünk
embert
szürrealistát aki szojasan vadássza a madarakat
csibészt aki testében burgonyát vet
mihasznát aki eladja hazáját
körhintából alakított hajóval járja a tengereket
ő az a fantaszstikus aki képes kimondani a szavakat
hát ő az a kivételes aki képes a földön házat építeni
és a soha elég szépeket lerombolni
ismered azt a vezetőt aki a tengerek mélyén vulkánokkal brátkozik
azt aki rengeteget káromkodik iszik és cigizik
asszonykám
belőled még raguza fénye dereng
a tengeri só diadala
megtaláltam, hurrá:
térded mint a vasérc arca
keserű
de halld
az emberiségnek ajándékozott szavaimat;
csak a pisze orrnak annak a váladék fennséges forrásának
ezerszámra kell a csók
és mennyi szerelmet igényel a kéz a borda a láb
hát még azok a dolgok
asszonykám bátran ronts rám
még akkor is ha esetlen és rongyos vagyok

ne sajnáld a csókokat jövedőbeli csodatevőnktől
a csókokat fiunktól

Álmodok:
tavasszal
apuka lányát
időn és városi ricsajon túl
messze az iskolától anyától apától
mezei virág csábította
de ott a parkban egy padon zsivány várja
az a bitang annyira szemtelen lányomat csókolja
csókolja csókolja
ellenkezik
de
az a goromba fráter nem hagyja
sok fű hervadt el alattuk
és éjféltájt megnyílt a teste
benne
jaj
de be kell vallanom ez valami különleges isten feladata
kezdődik még egy ember kalandja.

És anyuka fia
a város falát átugorja
parasztok kergetik mert gyümölcsöt lopott
lopott mert férfi és olyan kedve volt
és nem érik utol
hát bújjon ki bőréből a sokadalom
mert ő majd egyszer nyáron a mezőn
a háború viharában a forró tengerparton
egy szépségnek pimaszul
LEHET-E
NEM LEHET
fiam mutasd meg neki mutasd meg
óóó
hogy erős legyél
ma éjjel éhes vadra hasonlít apád
és szegény anyád
félelmében tehet mást
apáddal szilaj
táncot jár.

                             Fordította: Fehér Illés





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése