Branislav Petrović Prva pesma čovekova – Az ember első éneke

Branislav Petrović

Bjeluša, 7. april 1937. – Beograd, 26. septembar 2002.

Prva pesma čovekova

Miroslavu Egeriću

Ovih dana ovih dana
ja i moja žena
gradimo sebi prvo dete
oooh
da nas vidite samo
kako jedno na drugo kidišemo
kao u doba očeva granate
poljupci lete
pljušte
lete
to nas dvoje rešavamo Pitanje Svetsko
to se mi sa čovečanstvom solidarišemo

ženo moja
oh
ženo moja
pojmiš li šta se noćas
u ovom prozaičnom sobičku zbiva
to mi zi ničega iz ničega
joj iz ničega
gradimo čoveka živa
čoveka
to je nadrealista što žedan kad je ptice lovi
mangup što u svome telu krompir seje
spadalo koje otadžbinu proda
ringišpil u brod prekuje morem plovi
onaj fantastican što reči ume da izgovara
pa to je onaj što na zemlji jedini ume kuće da zida
i da ih nikad dovoljno lepe ruši
znaš ti tu gladnicu što sa vulkanima druguje na dnu mora
onaj što strašno mnogo psuje pije i puši
ženo moja
još iz tebe svetlost dubrovnika muca
trijumf morske soli
pronašao sam, ura:
tvoja su kolena gorka
kao obrazi gvozdene rude
ali čuj reči
kojima darivam ljude;
hiljadu poljubaca treba za prćasti nosić samo
taj veličanstveni izvor slina
a koliko ljubavi za ruke rebra noge
a tek za one stvari
ženo moja hrabro jurišaj na me
iako sam ovako nezgrapan i čupav

ne štedi poljupce za budućeg fantastu
poljupce za našeg sina

Snevam:
u proleće
tatinu curicu
van dana i gradske buke
daleko od škole tate mame
odmami poljsko cveće
kad tamo u parku na klupi jedan je međed čeka
taj dripac toliko drzak da moju ćerkicu ljubi
a on je ljubi ljubi
otima se ona
al
ne odustaje momak grubi
bude pod njima mnogo trave svelo
a negde u ponoć njeno se otvari telo
u njemu
joj
al moram priznati da je to posao nekog velikog boga
počinje avantura čoveka još jednoga.

A mamin dečko
preskače zidove gradske
i progone ga seljaci što krade njihovo voće
ali on krade jer on je muško i tako mu se hoće
i šta mu ko može
neka sav svet iskoči iz kože
jer on će jednoga leta u polju
u vihoru ratnom na užarenoj morskoj plaži
jednoj lepotici bezobrazno
VAŽI LI
NE VAŽI
pokaži joj sine moj pokaži
oooh
za tvoju snagu
na životinju noćas gladnu liči tvoj tata
a tvoja sirota majka
od prevelikog straha
s njim se u koštac
hvata.

Forrás: http://www.jovicaletic.com/cms/?page_id=330

Az ember első éneke

Egerić Miroslavnak

A napokban a napokban

én és asszonykám

első gyerekünket teremtjük

óóó

csak látnátok

hogyan rontunk egymásnak

mint apám idejében a gránátok

röpködnek a csókok

záporoznak

röpködnek

mi ketten Sorsdöntő Kérdéssel hadakozunk

mi szolidaritást az emberiséggel vállalunk

asszonykám

óóó

asszonykám

tisztában vagy-e mi történik

ma éjjel ebben a mindennapi szobában

persze a semmiből a semmiből

jaj a semmiből

élő embert teremtünk

embert

szürrealistát aki szojasan vadássza a madarakat

csibészt aki testében burgonyát vet

mihasznát aki eladja hazáját

körhintából alakított hajóval járja a tengereket

ő az a fantaszstikus aki képes kimondani a szavakat

hát ő az a kivételes aki képes a földön házat építeni

és a soha elég szépeket lerombolni

ismered azt a vezetőt aki a tengerek mélyén vulkánokkal brátkozik

azt aki rengeteget káromkodik iszik és cigizik

asszonykám

belőled még raguza fénye dereng

a tengeri só diadala

megtaláltam, hurrá:

térded mint a vasérc arca

keserű

de halld

az emberiségnek ajándékozott szavaimat;

csak a pisze orrnak annak a váladék fennséges forrásának

ezerszámra kell a csók

és mennyi szerelmet igényel a kéz a borda a láb

hát még azok a dolgok

asszonykám bátran ronts rám

még akkor is ha esetlen és rongyos vagyok

ne sajnáld a csókokat jövedőbeli csodatevőnktől

a csókokat fiunktól

Álmodok:

tavasszal

apuka lányát

időn és városi ricsajon túl

messze az iskolától anyától apától

mezei virág csábította

de ott a parkban egy padon zsivány várja

az a bitang annyira szemtelen lányomat csókolja

csókolja csókolja

ellenkezik

de

az a goromba fráter nem hagyja

sok fű hervadt el alattuk

és éjféltájt megnyílt a teste

benne

jaj

de be kell vallanom ez valami különleges isten feladata

kezdődik még egy ember kalandja.

És anyuka fia

a város falát átugorja

parasztok kergetik mert gyümölcsöt lopott

lopott mert férfi és olyan kedve volt

és nem érik utol

hát bújjon ki bőréből a sokadalom

mert ő majd egyszer nyáron a mezőn

a háború viharában a forró tengerparton

egy szépségnek pimaszul

LEHET-E

NEM LEHET

fiam mutasd meg neki mutasd meg

óóó

hogy erős legyél

ma éjjel éhes vadra hasonlít apád

és szegény anyád

félelmében tehet mást

apáddal szilaj

táncot jár.

                             Fordította: Fehér Illés