Buda Ferenc Debrecen 1936. november 3. –
Vonatok
A vonatok. A vonatok. Az érkezők.
Az indulók. Az újságot, vígságot
hozók. Égő szemmel az éjben vágta-
tók, zakatolók. Világos ablaksorok.
Fénylő sínek. Mormogó, piros, meleg,
nagy mozdonyok. Pőrekocsik. Vagonok.
Vashidak. A szemafor épp pirosat
mutat. Fék nyikorog, zökken, meg-
áll a vonat. Vár, vesztegel. Vár,
vesztegel. Órák, napok, századok
vesznek el. Rándulva, lódulva
indul, füttyent, tolat, sínt vált
a vonat. Visz-hoz valakit. Vala-
kiket. Indul, megáll. Indul, meg-
áll. Fölszáll, leszáll a tömeg,
tolongva a csarnokon áthömpölyög.
Hol járhatunk? Vajon hol járhatunk?
Szemünk ki a sötétbe mered.
Ellankadunk. Dülöngve bóbisko-
lunk. Utunk – örök. Váltókon,
végtelen vágányokon kattog a
kerék, hidakon átdörög. Meddig?
Hová? Melyik állomásra szól a jegy?
Van-e jegyünk? Lehet-e igazunk?
Talán nem is mi utazunk? Hisz
messzire, jaj, messzire mindig
csak mást visz a vonat, s míg
végképp nyoma vész túl a kanya-
ron, árvultan intünk utána
a kiürült peronon.
|
Vozovi
Vozovi. Vozovi. Koji stižu.
Koji krenu. Koji novine, veselje
donose. Koji žarnim očima jure,
zvekeću u noć. Svetli nizovi prozora.
Sjajne tračnice. Brbljive, crvene, tople,
velike lokomotive. Otvorena kola. Vagoni.
Drveni mostovi. Semafor upravo crveno
pokazuje. Škripe kočnice, voz tru-
cne, stade. Čeka, miruje. Čeka,
miruje. Sati, dani, stoleća se
gube. Trgne se, žurno krene,
pišti, manevrira, voz tračnice
menja. Donosi-odnosi. Nekoga.
Neke. Krene, stane. Krene, sta-
ne. Ulazi, silazi svetina,
gura se, hrli preko holova.
Gde smo? Gde smo li sada?
U mrkli mrak zurimo. Malaksamo.
Ljuljamo se, dremuckamo.
Naša cesta – večna. Na skretnicama,
beskonačnim tračnicama lupa
točak, tutnji preko mostova. Dokle?
Kuda? Do koje stanice važi karta?
Imamo li karte? Možemo li biti u pravu?
Možda nismo mi putnici? Pa
daleko, joj, voz daleko uvek
samo drugog nosi, i dok iza
okuke konačno nestane, na
ispražnjenom peronu za
njim samotno mahnemo.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése