Jász Attila Szőny, 1966. március 26. –
|
[Nélküled]
Mióta készülök, hogy elmondjam neked, amit csak sejtenél, amit nem lehet. (Mindenkinek és senkinek.) Ami nem több, csupán készülődés vagy készenlét, hogy egyszer talán... Mert amit lehet, talán nem érdemes, leporolni a (vélt vagy valós) lényeget, csak összefűzni sok-sok kicsi részletet, cserélgetni az épp meglévő készletet. Mit is mondhatnék, ha fárasztó volt a nap, ülünk a kádban, két kopott ruhadarab mosás közben, ázatag, összetartanak a szépen szakadozgató haboldalak. Miként ha álomba boruló nyírfaág, kezed hanyatlóban, és külön párna vár, de ettől még nem vagy teljesen más világ, hiába nem tudok beszélni most veled, elhallgat a vers is, álmosan, nélküled. |
[Bez tebe]
Odavno se spremam ispričati to
što bi ti tek slutila, što
se ne da.
(Svima i nikome.) Što nije više, tek neka
priprema ili pripravnost, da jednom možda…
Jer šta se može, valjda ni ne vredi
suštinu (tobožnju ili stvarnu) oprašiti,
tek mnogo sitnih detalja spojiti,
postojeću opremu izmenjivati.
Šta bi mogao reći, nakon zamornog dana,
u kadi smo, tokom pranja dva komada
izlizanog odela, natapano, nas pomalo
pokidana pena drži zajedno.
Kao grana breze koja se sa snom stapa,
ruka ti je klonula, i poseban jastuk te čeka,
ali zbog toga još nisi sasvim strana,
zalud sve sad s tobom ne mogu razgovarati,
bez tebe, pospano, i pesma ušuti.
Prevod: Fehér Illés
|
!!!
VálaszTörlés