Vincze Andrea
Victória Kazincbarcika, 1972. október 04. –
|
Hanyatlás
...csendkoszorúban ébredek,
koporsóm, s menyországom is a némaság... - a világ éppen csak létezik, és vétkezik minden ami még élhet.. Magamba nézek, hajnali eső mossa le arcomról az emlékeket... - talán végre felébredek... Félelmetes a nyugalom, ahogy áthullámzik bennem és elmerül... - visszafekszem, s tovább hallgatom a lassú csendet belül. Univerzális a tudatom, de azt is elhallgatom, hogy ne legyen rajtam semmilyen fogás, mert szó-felhalmozás csak a jelen, és most még megengedem magamnak, hogy éljek... - de már csak őrlángon égek. Esőcseppek mesélnek a múltról, vetített képben álmodik a remény... - főnyeremény lenne számomra a halál, de már az sem talál menedéket bennem... Eleresztem így a fájdalmakat, hisz bűntudat sosem volt igazán szívemben, harcokat vívtam önmagammal, s színes álmokat kergettem önfeledten... Ennyi csupán a lét, kiherélt vágyak, s beszürkült emlékfoszlányok kavarognak agyamban, bár megmaradtam naív álmodónak, rámtalált a sötétség, s fészket is keresett magának szavaimban... Esőben ázik szikrázva a fény... - vajon erény-e még a könyvekből nyert szellemi erő...? Sárba ragadva szűköl az élet, s éhes férgektől hemzseg a rózsaszínre festett, elhamvadó idő...
/2016, május/
|
Opadanje
…u
vencu tišine se budim,
nemost
mi je
i les
i
raj…
– svet
tek
postoji,
i sve
što još
živeti
može greši…
Sebe
ispitujem,
sa mog
lica
uspomene
jutarnja
kiša spira…
–
napokon probudiću se valjda…
Zastrašujuća
je smirenost
kako u
meni talasa
i
potone…
–
ponovo prilegla
te
unutra
laganu
tišinu
dalje
slušam.
Moja
svest je univerzalna,
ali i
to prećutim
da na
meni nikakvo
mesto
zahvata ne bi ostao,
jer
sadašnjost je tek gomilanje
reči,
a sebi
sam zasad još
priuštila,
da
živim…
– ali
tek ustegnuto plamtim.
O
prošlosti kapi kiše
pričaju,
nada
na projektiranoj slici
sanja…
– smrt
bi za mene
glavni
zgoditak bila,
ali ni
ona utočišta
u meni
ne nalazi…
Pa
otpuštam
bolove,
jer
svest krivice u srcu
nikad
nisam imala,
borbe
sam
sa
sobom vodila,
i
ružičaste snove bezbrižno
jurila…
Tek
toliki je opstanak,
uškopljenje
težnje
i
potamnele krhotine uspomena
vrte
mi se
u
glavi,
mada
sam naivna
sanjarka
ostala,
pronašla
me je tama
te u
mojim rečima
i
gnezdo je
našla…
Kisne
svetlost
sa varnicama…
– dal
je još vrlina
iz
knjiga stečena
duhovna
snaga…?
Život
u kaljuži
potopljeno
cvili,
u
ružičastom
obamrlom
vremenu
gladni
crvi vrve…
/maja
2016./
Prevod:
Fehér Illés
|
!
VálaszTörlés