Pilla – Sárközi Mariann
|
Neked
Elengedlek. Így rendeltetett.
Tán ezt vártad... a mai napon folytatod, csak már nem élőn... hanem gondolatban... Bennünk. Bennem...
A sakk és a versek.
Kedvenceid. Voltak. Folytasd fent is a játszmát, és nevess - szokásodhoz hűen keserű-kedvesen - ki minket, mert mattot adtál nekünk ittmaradottaknak.
Sírok.
Nem szépítem. Nem azért, mert bánt, hanem mert szorongok... vajon mit éltél át, a végső szemhunyás előtt. Sírok. Fáj. Nem válaszolsz.
Nevetsz?
Ugye nevetsz? Ugye végre társasággal vagy? Hümmögtök? Oké-oké... Előnyötök nagy, mert, Ti már tudjátok, mi van minden után...
Tamás. Sírok!
Idéznélek, de nem megy. Túl sok most, ami a szívem utolsó sejtjéig okoz zavart.
Elmentél.
Nem jössz vissza. Tudod mit? Kibőgöm magam, aztán megyek tovább, mint Te, amikor még pontosan tudtad: az élet súly, de bírható... ha van a lábban akar, az azzal járással.
Várj. Ne csak rám,
ránk... ma rajzolok egy pontot a nyári égre, olyan mindig csillogót, mint - hiába is tagadnád - amilyen most te vagy.
Én látlak. Én. Látlak.
Te pedig várj... minket. Érkezünk lassan, és átrendezzük a menny placcát... felolvassuk egyenként, és mindenkire figyelve a sajátot, az addig felolvasatlant.
Jövök, jövünk,
bár határozottan kimondom, nem sietünk. Addig is ölellek. Pihenj addig... Találkozunk... idővel mi is megyünk.
Tamásnak, aki ma hajnalban halt meg...
2016. 08. 16.
|
Tebi
Otpuštam
te. Tako je određeno.
Možda
si to čekao…
danas
nastavljaš
samo
ne kao živ…
nego u
mislima…
U
nama.
U meni…
Šah i pesme.
Tvoji
miljenici. Bili su.
Partiju
i gore nastavi,
i smej
se – po tvom običaju
gorko-srdačno
–
ismej
nas, jer
si nas
koji smo ostali
matirao.
Plačem.
Ne
ulepšavam.
Ne
zbog toga jer me tišti,
nego
strepim…
šta si
proživeo
pre
konačnog sklapanja očiju.
Plačem.
Boli.
Ne
odgovaraš.
Smeješ
se?
Jel da
se smeješ?
Jesi
li konačno u društvu?
Mucate?
U redu-u redu…
U
velikoj ste prednosti, Vi već
znate,
šta je iza svega…
Tomo.
Plačem!
Prizivala
bi te, ne ide.
Previše
je to što do zadnje
ćelije
mog srca zbunjuje.
Otišao
si.
Ne
vraćaš se.
Znaš
šta?
Naplakaću
se
pa
ićiću dalje, kao Ti,
dok si
još tačno znao:
teret
je život,
al
može se podneti…
ako u
nogama htenje postoji,
u
svakom koraku.
Čekaj.
Ne samo mene,
nas…
nacrtaću
danas jednu tačku
na
letnje nebo,
uvek
sjajnu,
takvu
–
zalud bi opovrgao –
kao što
si ti sada.
Ja te
vidim. Ja. Vidim te.
A Ti
čekaj… nas.
Polako
stižemo i
preuredićemo
prostore nebesa…
i pažnju
na svakoga obraćajući
jedan
po jedan čitaćemo naglas
to što
još nije čitano.
Stižem,
stižemo,
ali
odlučno tvrdim,
ne
žuri nam se.
Dotle
te grlim.
Odmaraj
se dotle…
Sresćemo
se…
s
vremenom i mi idemo.
Tomi,
ko je danas rano jutro umro…
16.
08. 2016.
Prevod: Fehér Illés
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése